XXV.

Történtek ezek huszonhat esztendõvel ezelõtt, midõn negyvennégy éves valék. Vagyok pedig most hetvenéves, s talán nincs hetven szál haj fejemen. E huszonhat esztendõt itt töltém a rengetegben, fiam sírja mellett, egy kis kunyhóban, melyet ide építék magam Jánossal; kevés embert láttam azóta, és kevesen láttak engem; s azok, akik láttak, nem tudják, ki és mi vagyok, csak így neveznek:

Az erdei ember.

Midõn elhagyám a várost, a világot: oly ájulásban volt lelkem, hogy semmi életjelt nem mutatott; elaléltságának legnagyobb tanúja volt az, hogy Ternyeinek ama szavai sem rázhaták meg. Nem tudtam én: ki az a Ternyei? Van-e Ternyei a világon? Van-e világ? Nem tudtam én, mi van... csak azt tudtam, mi nincs: fiam.

Eladtam mindenemet, és így szólék Jánoshoz:

- Barátom, az én sorsom tele bekövetkezett; úgy állok itt, mint a fa, melynek lehullottak levelei... csak egy van még rajta, te; de néked is le kell hullanod, mert illik, hogy télen kopaszon álljon a fa. El kell válnunk, barátom. Én nem maradhatok az emberek közt, ezen emberek közt, kik fiam csúfos halálát hidegvérrel bámulták; te pedig nem jöhetsz velem, mert nem akarom, hogy miattam számkivesd magadat a világból, hol számodra még teremhetnek örömek.

- Micsoda örömre számolhatnék én - felelt János -, micsoda örömre számolhatnék távol öntõl? Volt-e eddig is más örömem, mint az, hogy önnel együtt lehettem? És most, midõn már senkije sincs többé, most hagynám el önt? Nem, soha! Ön elkorbácsolhat magától, uram, de én mindannyiszor vissza fogok sompolyodni, mint a leghûségesebb kutya; és ha meghal ön, leülök sírjára, és ott fogok ülni, míg le nem fektet az éhhalál.

János velem jött. Lehánytam fényes öltözeteimet, durva ruhát vettem föl, s így menénk magunkkal vive százezereimet. E pénzbõl, gondolám, melyet fiam számára gyûjték, ne vendégeskedjék senki! El fogom ásni a vadon közepében.

Midõn elértünk a völgybe, hol fiam sírja volt, és megláttam oszlopát: éledni kezdtek emlékezetem megkövült múmiái.

Gyermekkorom óta nem imádkoztam... itt önkénytelenül térdre rogytam, és összekulcsolám kezeimet, és az égre néztem és könyörgék:

- Isten! Ne vedd el addig életemet, míg fiam halála megtorolva nem lesz.

És ez mindennapos imádságom lett... huszonhat esztendeig. Ott mondám el naponként térden állva az oszlop mellett, jó és rossz idõben, télen és nyáron, tavasszal és õsszel.

Semmi út nem vezetett e völgybe, senki nem látogatta ezt meg. Csak János és én; mi ketten valánk élõ lakói. El-elbeszélgeténk a múltról, midõn még négyen valánk: Hiripi Gáspár, fiam, õ és én; aztán a jelenbe jöttünk, midõn csak ketten vagyunk: õ és én.

- Talán nemsokára csak egyikünk lesz meg, és végre nem lesz egy sem! - mondám, s elhallgatánk mind a ketten, és gondolkodánk.

A legközelebbi kis faluba jártunk, hol én, hol János, élelemszerekért. Nem sok dolgunk volt, de ami terhünk akadt, azt közösen viseltük. Nem valánk többé úr és szolga. Bejártam koronként a városba is, hol életem nagy része folyt el, s hol senki nem ismert többé. Üggyel-bajjal szereztem tudomást a Ternyeiekrõl. Ternyei neje és egyik gyermeke rég meghalt; Lujza, fiam kedvese, néhány hétig gyászolta, siratta szeretõjét, s néhány hónap múlva férjhez ment azon takács fiához, ki õt örökben tartotta. E házasságból lett a vén Ternyeinek, kirõl mit sem tudtak, egy férfiunokája, aki valami mesterséget tanult.

Már tizenöt évet tölténk a vadonban.

Forró, nyári délután volt. Rekedt volt a völgy levegõje, mintha a nap minden sugarát csak idelövellte volna. Alig hallható távolban meg-megdördült az ég, és a dörgés mindinkább közeledett. Végre sötét lett, csaknem éjjeli sötétség... a völgyet fekete felhõ takarta el a menny kék szeme elõl. Az égiháború kitört. Villám villámot ért, és úgy tetszett, hogy az égzengés meg akarja repeszteni a sziklákat, és ledönteni azokat a magasból, hogy a völgyet eltemessék, s a zápor omlott, mintha majd az eltemetett völgynek még helyét is el akarná mosni.

Magam valék kunyhónkban, s aggódva vártam Jánost, ki pár órával a fergeteg elõtt a faluba ment.

Végre megnyílt az ajtó; de nem János jött be, hanem egy ember, kit tizenöt év óta nem láttam, s mégis megismertem, mert tizenöt év óta miatta imádkoztam naponként.

Ternyei Boldizsár volt.

Nem kopaszodott meg, mint én; de hosszú sûrû haja egészen fehér volt, mint az én szakállam. Fejét széles, lekonyult karimájú kalap, testét koldusrongyok födék.

- Menedéket keresek a zivatar elõl, isten jó nap’! - szóla belépve.

- Menedéket? Mindenkinek szívesen, csak Ternyei Boldizsárnak nem! - válaszolék.

- Kelmed ismer engem?

- Ternyei Boldizsárt ne ismerné Andorlaki Máté!?

- Mit? Andorlaki...

- Az, Andorlaki, aki téged évek óta keresett, és nem akadt nyomodba, akit végre magad kerestél föl, hogy véged legyen.

- Közelíts hát, ha lelked van! - kiálta, s fölemelé görcsös botját.

Én a kunyhó zugából még nagyobb bunkósbotot ragadtam elé, s nekirohantam. Kiszaladt; én utána. Az égiháború egyre tartott. Villámlott, mennydörgött, esett. Mit én bántam! Kergetém õt szakadatlanul. Utunkat állta egy eldõlt, hosszú fenyõ, melyet a vihar kitört és a villám meggyújtott. Szemközt álltunk. A két ötvenöt éves ember elkezdett birkózni... az iszonyú fergetegben... közel egy élõfa lángjaihoz, melyet a mennykõ gyújtott meg. Botjainkkal hadonáztunk egymás ellen; de elvetettük azokat egyszerre, látva, hogy így nem boldogulunk. Egymásnak rohantunk. Õ torkon ragadt engemet és eldöntött; én körmeimmel képének estem, s egyik szemébe úgy belekaptam, hogy az rögtön kifutott. Ternyei fájdalmában elbõdült, mint a vadállat. Föléje kerültem... mellét gázoltam... száján kétfelõl véres tajték futott le.

- Ütött halálod órája! - ordítám. - Meg fogsz halni... meg fogsz égni... e fának lángjai közé vetlek!

És hurcoltam az égõ fa felé... még egy rántás... és õ a tûzben lett volna. Ekkor jutott valami eszembe.

- Nem, nem vetlek a tûzbe - mondám. - Mást teszek veled, egészen mást. Fölakasztalak... függni fogsz ugyanazon a kötélen, melyen fiam függött. Még megvan!

Tudtam, hogy el nem futhat, míg visszajövök, mert éktelenül meg volt nyomorítva. Szaladtam kunyhónkba a kötélért. Amint visszaértem, János jött a hegyen lefelé.

- Mit mívelsz e fergetegben itt kinn? - kérdé tõlem.

- Akasztani fogok, barátom; Ternyei Boldizsárt akasztom! - feleltem. - Nézd, itt hever egész mivoltában, oly nyomorultan, amilyennek csak én óhajthattam, én, kit õ jegyesétõl és gyermekétõl fosztott meg.

- Megállj, Máté! - szólt János, megragadva kezemet. - Megállj, azt nem engedhetem meg, hogy te hóhér légy... és kérdem tõled: mi nagyobb büntetés e nyomoréknak, a halál-e vagy az élet?

- Az élet! - válaszoltam. - Igen, az élet. Élni hagyom õt. Köszönöm, barátom, hogy megfogtad kezemet.

Azután Ternyeihez fordultam, ki ott feküdt a földön és nyögött, alig bírva lélegzetet venni... véresen... kifutott szemmel. Pokoli gyönyörrel szemléltem kínját, s így szólék hozzá:

- Ternyei Boldizsár, megelégszem most egyik szemeddel; a másikat meghagyom, hogy láthass, ha ismét találkozunk... mert még fogunk találkozni.