XXVI.

Utolsó barátom, János, tán csak azért élt eddig, hogy a gyilkolástól megmentsen; mert az elébbi jelenés után nemsokára meghalt, miután tizenhat évet töltött velem e szomorú magányban. Már tíz esztendeje, hogy magam vagyok, egyes-egyedül.

A fiamé mellé ástam János sírját; ott nyugszik mellette, kinek egykor oly nemeslelkû gondviselõje volt.

Hát én hol fogok majd elporlani?... E kunyhóban, vagy a szabad ég alatt, ahol utolér a halál... mert nem lesz, aki eltemessen. De mindegy: a föld színén vagy a föld alatt... sem itt, sem ott nem fog akkor verni szívem, és így minden jól lesz. Oh, e szív, e szív! Szeretném, ha kivehetném keblembõl, hogy megnézzem; hadd látnám: milyen az a kis húsdarab, mely az idvességnek és kárhozatnak egy-egy határtalan világát foglalta magában, s melyben most e két mindenség helyett csak egy halványan pirosló, hamvadozó csillag bolyong... az élet.