XXVII.

A városba be-bejártam, s tudakozódtam Ternyeiékrõl. Boldizsárról semmit nem hallottam; családjából senki nem élt már, csak egyetlen unokája, aki mesterséget tanult. Békétlenül vártam, hogy felnõjön; az évek haladtak, s János halála után mintegy hat évvel a fiúból ifjú lett. Fölkerestem õt. Kijött a mûhelybõl, ahol dolgozott, s csodálkozva nézett rám: mit akarhatok vele?

- Fiatalember, jöjjön velem - mondám.

- Hova? - kérdé.

- Ne kérdezze, csak jõjön.

- Messzire?

- Jó távolra.

- Sok idõre?

- Vagy egy napra.

- Igen, de munkában vagyok.

- Hagyja ott munkáját.

- De csak szeretném tudni, miért?

- Hogy szerencséjét megalapítsa.

- S mi módon?

- Könnyû módon.

- Ki által?

- Énáltalam.

- Ön által? Hahaha!

- Mit nevet?

- Önt.

- Nem bánom, csak jõjön, ha szerencséjét akarja.

- Ki ne akarná a maga szerencséjét?... De ha rászed ön!

- Mi hasznom volna belõle? S látja, hogy nem vagyok már gyermek...

- Azt jól látom.

- Tehát bízzék bennem.

- Arca nemigen bizalomgerjesztõ ugyan, de isteni neki, szavai oly szépek, hogy nem állhatok ellen.

S eljött velem erdei völgyembe.

- Mi ez? - kérdé, amint meglátta fiam szobrát.

- Olvassa a föliratot, s tudni fogja.

- „Fiam”... az ön fia?

- Igen, az én fiam, kit a te nagyapád, édes öcsém, akasztófára juttatott.

- Hah, az ördögbe! - kiálta föl elrémülve. - Hogy is hihettem ezen embernek?... Most bosszút akar ön állani, ugye?... Engemet agyonverni...?

- Légy nyugodt - csöndesítém õt -, légy nyugodt; bosszút akarok állani, de nem gyilkolás által... sokkal nemesebben. Jer be a kunyhóba, és ne félj... no, jer.

Reszketve lépett be.

- Itt vagyok; most mit tegyek? - kérdé.

- Vedd föl azt az ásót.

- Hát aztán?

- Most ásd föl itt a földet.

- Minek?

- Ne kérdezd. Tedd, amit mondok. Majd meglátod.

És ásni kezdett. Ásott.

- Hah, aranyak! - kiálta föl.

- Szedd ki. Mind, mind. Így. Tudod-e, mennyi ez?

- Nem tudom.

- Több százezer forint. Tudod-e, kié ez?

- Nem tudom.

- Tiéd!

- Enyém?

- Mind a tiéd.

- Mind!

- Csodálkozd ki magadat. Aztán, ha eszedre térsz, majd elmondom a történetet.

- Beszéljen, uram, beszéljen.

- Hát hallottál-e valamit az én viszonyomról nagyapáddal?

- Ön Andorlaki?

- Az vagyok.

- Hallottam, de nem sokat.

- Nagyapád és én barátok valánk. Õ azzal bizonyítá be barátságát, hogy engemet megrabolt egy lánytól, kit szerettem, éppen akkor, midõn e leánnyal eskünni mentem a templomba. Én azzal álltam rajta bosszút, hogy elnyertem kártyán minden vagyonát. Õ azért akasztófára juttatá fiamat, azt, ki itt az oszlop alatt fekszik... Most rajtam a sor, ismét bosszút állani; s ezt úgy teszem, hogy e pénzzel megajándékozlak, mint unokáját.

- Ah, mily nagylelkû ön, uram!

- Nem éppen oly nagylelkûség. E kincsnek fele nagyapádé volt, s így joggal illet téged. A másik felét pedig mint kamatot, úgy adom.

- Hogy köszönjem meg?

- Sehogy. Nem köszönetért adom. Mit gondolsz, beéred ezzel?

- Beérem-e? Hát volt-e eddig reményem, hogy életemben csak századrésznyit kereshessek is, én, szegény mesterember?

- De a pénz sikamlós portéka. Az ember észre sem veszi, oly hamar fogy. Én mindenképpen biztosítani akarom jövõdet. Ha ezt elköltöd...

- Óh, dehogy költöm, uram, dehogy!

- De ha mégis elköltenéd... várj, gondoltam egyet. Nem adom most mind a kezedbe; nálam biztosabb, hogy megmarad. Nos, megelégszel-e, ha most ötvenezer forintot adok?

- Kevesebbel is, uram, amint ön akarja, úgy fogok tenni, természetesen.

- Tehát, nesze, most ötvenezer forint. Ha ez elfogy, jöjj bátran; adok ismét annyit, vagy kétannyit, amint jónak látom. Nem mondom éppen, hogy pazarolj, de a világért se fukarkodjál, mert nincs undokabb mocska az emberi léleknek, mint a fösvénység. Mit fogsz elõször is tenni?

- Mindjárt remekelek, mesterré leszek és nagy mûhelyt állítok.

- Azt a bolondot csak ne tedd. Ennyi pénz és mûhely! Mi az ördögért lennél mesterember, midõn független úr lehetsz?

- Csakugyan igaza van önnek; de nincs is helyén az eszem. Igen, úr leszek... hanem megházasodom.

- Azt már okosan cselekszed. Választottál már valakit?

- Választottam... egy igen derék leánykát!

- Jó. Azt vedd el. A házasság nagy boldogság.

- Elveszem, elveszem!

- Most isten veled. Amint mondám, ha elfogy pénzed, csak keress föl engemet, és lesz ismét.

- Jöjjön ön velem, nemes jótevõm, lakjunk együtt...

- Én már elszoktam az emberektõl, s fiam sírja mintegy lekötve tart e helyen; azért itt maradok... de nem mondom, hogy néha meg nem látogatlak.

- S szükség-e mondanom, hogy mindenkor szívesen látom önt?

- Jó. Légy boldog. Isten veled.

- Isten önnel, isten önnel... köszönöm... köszönöm...

S elment.

- Megállj! - kiálték utána. - Megállj. Meg ne mondd senkinek, hol vetted e pénzt; ne közöld senkivel, hogy én létezem... az emberek gonoszak, fölkeresnének, meggyilkolnának a pénzért, mely még nálam van. Azért hallgass... a magad java kívánja úgy. Most elmehetsz... tudod, mit? Mondd, hogy nyerted e pénzt lottérián vagy akárhol. No, isten veled. - - -

Néhány hónap múltával fölkeresém védencemet, Ternyei unokáját. Szállása csinos volt, de fényûzés nélkül. Minden takarékosságra mutatott benne. Vacsorára volt terítve, midõn beléptem, s a fiú ott ült maga az asztalnál, várva az ételt. Fölugrott és karjaimba rohant.

- Isten hozta, kedves... bátyám; engedje, hogy bátyámnak nevezhessem önt, vagy atyámnak...

- Csak maradjunk a bátyánál, édes öcsém. Nos, hogymint vagy... Igaz, beszéltél-e valakivel felõlem?

- Senkivel, még a feleségem sem tudja...

- Tehát megházasodtál?

- Ezelõtt egy hónappal, és a legboldogabb férj vagyok.

- S hol nõd?

- A konyhában.

- Mit csinál ott?

- A vacsorát készíti.

- Nõd készíti a vacsorát?

- Igen.

- Szerencsétlen ember! Tehát nem tartasz szakácsnét vagy szakácsot?

- Nõm oly alacsony sorsból való, mint magam, s megszokta a munkát, és gazdálkodom, amint lehet...

- Hallatlan! Nem mondtam, hogy minden inkább légy, mint zsugori. Az isten szerelméért, õ nejével fõzet! És e szállás... nem éppen alávaló, az igaz, de nem olyan, mely hozzád hasonlót illet. Egyébiránt jó volt kezdetnek, hogy meggazdagodásod szembe ne szökjék; azonban e lakást legközelebb elhagyod... végy ki valami szebbet, fényeset, pompásat, és fogadj cselédeket, érted? Kezdj el úr lenni. Én azt gondoltam, hogy pénzed már elfogyott, azért hoztam ismét ötvenezer forintot...

- Köszönöm, édes bátyám, de még nincs rá szükségem.

- Mindegy; ha már elhoztam, csak itt hagyom, nesze, tedd el.

S átadtam neki az összeget.

Az ajtó megnyílt, s védencem neje lépett be... kellemes, kedves, szelíd, szõke menyecske. Mint távol atyafi mutattatám be neki. Velök költöttem el az estebédet, s ezután ott hagytam õket. A fiú kikísért.

- Úgy vettem észre - mondám az udvarajtóban -, úgy vettem észre, hogy nõd ellenszenvvel viseltetik irántam, az egész este alig pillantott rám, s ha hozzám szólt, látni való volt, hogy nyájassága erõltetett.

- Ne higgye, édes bátyám - menté nejét a fiú -, ne higgye; csak szemérmesség, nem ellenszenv... feleségem olyan félénk kis bohó, mint az afféle új menyecskék...

- Egyébiránt ha úgy van is, mint én mondom, sebaj. A fõ dolog az, hogy tégedet szeressen...

- És õ szeret engemet! - kiálta föl a fiú. - Õ szeret engemet kimondhatatlanul, édes bátyám.

- Láttam, öcsém, láttam; minden szavából, minden tekintetébõl kitetszik.

- S én e boldogságot önnek köszönhetem, mert ön segítsége nélkül, isten tudja, lett volna-e valaha módom megházasodni.

- Én pedig szívembõl örülök, öcsém, hogy boldogságodat eszközölhettem, szívembõl örülök... hogy is ne? A boldogságnak, melyet másnak szerzünk, egy része mindig a magunké. Azonban mennem kell. Isten veled. Tehát, amint mondám, hagyd el e szállást, és keress hozzád illõbbet és fogadj cselédeket, s kezdj el úri módon élni.

- Amint parancsolja, édes bátyám!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Midõn újra meglátogattam Ternyei unokáját, pompás szobákon át jutottam hozzá. Fényes bútorok, számos cseléd.

- Csakugyan életrevaló ember kezdesz lenni, öcsém - szólítám õt meg -, szavamat fogadtad. Hát különben hogymint vagy az úri életnek közepette?

- Igen jó volna ez, bátyám - felelt õ -, hanem megvallom, hogy kissé untat, mert én azelõtt mesterember levén, a folytonos munkához szoktam. Eleinte jólesett a dologtalanság, de most már mindinkább terhemre van.

- Gyámoltalan ember! - kiálték föl. - Ennyi vagyonnal unatkozni! Hiszen a gazdag embernek csak körültekintenie kell, s az élvek, mulatságok minden oldalról kínálkoznak számára.

- Megpróbáltam már egyet, mást... de abba is hagytam, mert minden csak rövid, futó élvezetet nyújt.

- Szoktál kártyázni?

- Nem.

- Tehát kezdj el kártyázni; ez a legártatlanabb mulatság, s olyan, melyet ahelyett hogy megunnánk, egyre jobban szeretünk.

- De ha vesztek?

- Máskor ismét nyersz.

- És ha nagyon sokat vesztek?

- Jöjj hozzám; annyit el nem vesztesz hamarjában, amennyit tõlem elhozasz. Egyébiránt csak a félénk játékosok vesztenek. Ha valamire illik e közmondás, hogy a bátraké a szerencse, az bizonnyal a kártya.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

És Ternyei unokája elkezdett kártyázni, s nemsokára oly szenvedélyes, de nem oly szerencsés kártyás lett, mint nagyapja volt, mielõtt én elnyertem vagyonát. Néhány hónap múlva kétségbeesve jött hozzám, hogy már egy gyermeke van, a másodikat várja, és... mindenét eljátszotta. Én elnevettem magamat, s megvigasztalám õt egy oly összeggel, mint az elõbbiek voltak. Most azonban nem a kunyhóban ásatám ki vele a pénzt, hanem az erdõben, egy szikla mellett, mondván, hogy bátorság okáért rejtém több helyre kincsemet... ha egy része fölfedeztetnék is, a többi megmarad.

Egy nappal azelõtt, hogy e lapokat írni kezdtem, jött hozzám utoljára Ternyei unokája, s nagyobb levertséggel, mint valaha.

- Miért e bánat megint, öcsém? - kérdém.

- Ismét elvesztettem mindenemet! - sóhajta.

- Csak ez a bajod? Gyermekség!

- Egyéb is ért. Szegény nagyapám néhány héttel ezelõtt a legiszonyúbb nyomorban vetõdött hozzám (oh, ilyen nyomor képzelhetetlen!), s néhány napja, hogy meghalt, isten nyugtassa meg.

- Mit? - kiálték föl. - Meghalt nagyapád?

- Igen, meg.

- Hah!... Béke hamvaira... béke hamvaira... tehát mindenedet eljátszottad?

- Mindenemet!

- No, semmi; mindjárt megmondom, hol találsz meg ismét egy összeget, mely helyre hozza bomlott körülményidet. Hány gyermeked is van már?

- Kettõ.

- Szereted õket?

- Véghetetlenül!

- És õk téged?

- Õk is engem!

- És nõd?

- Egyedül értem és gyermekeinkért él, az áldott teremtés!

- No látod... látod... hát nagyapád, a szegény öreg, hol van eltemetve?

- Az innensõ temetõben.

- Mely részén?

- Mindjárt a kapu mellett, mert a temetõ már egészen tele van.

- Csakhogy már nyugszik, az istenadta. Megállj, hát megmondom, hol a pénz; tudd meg egyszersmind, hogy ez a legnagyobb összeg, melyet kaptál, de az utolsó is. Ennél több nincs birtokomban; jól el is rejtettem, oda, hol senki kincset nem gyanítana, mert, megvallom, nagyon féltettem.

- Tehát hol keressem, édes bátyám?... Oh, most már úgy gazdálkodom, hogy azzal holtom napjáig beérjem...

- Be fogod érni vele holtod napjáig; ne aggódjál. Az akasztófa éjszakkeleti sarkától egy lépésnyire kétlábnyi mélységben a föld alatt...

- Az akasztófa?

- Igen, ott van, jól megérts: az éjszakkeleti sarkától egy lépésnyire kétlábnyi mélységben, a föld alatt.

- Megértettem. Vegye ön köszönetemet, legforróbb köszönetemet nemeslelkûségeért. Köszönöm...

- Szívesen, szívesen, édes öcsém!

Elment. Követém lépteit oly távol, hogy észre nem vett. Az akasztófától jó darabra egy bokorban húztam meg magamat. Õ a városnak tartott, amint nem kételkedém, ásóért. Midõn besötétedett, láttam õt kifelé jõni... odaért az akasztófához... ásott. Végre benyúlt a gödörbe, s valamit vett ki belõle és összerogyott. Nemsokára föleszmélt... körülnézett... szaladni kezdett... megállt... ismét elindult... ismét futott. Így tartott ez tovább két óránál. Csillagos, de holdatlan éjszaka volt, csak homályosan láttam, de láthatám minden mozdulatáról a kétségbeesést a legnagyobb mértékben.

Elnyomott az álom. Ledõltem és elaludtam.

Amint másnap fölébredtem: a nap akkor lépett a látkör szélére.

Éppenoly szép hajnal volt, mint ezelõtt huszonhat évvel, midõn fiamat akasztották.

Odanéztem az akasztófára...

Egy ember lógott rajta...

Ternyei unokája...

Magamagát kötötte föl a kötéllel, melyet a múlt éjjel kincs reményében ásott föl, s melyet elõbb én tettem oda.

Az országúton emberek mentek; intettem feléjök, hogy jöjjenek.

Odajöttek, s levették az öngyilkost.

Kötelét magamhoz vettem, s távozám.

A temetõbe mentem, hol Róza feküdt, de nem Róza sírjához, hanem Ternyei Boldizsáréhoz; és így szólék:

- Ternyei Boldizsár, hallod-e hangomat? Halld meg, én vagyok, Andorlaki Máté!... Te akasztófára juttattad fiamat a hóhér által; én akasztófára juttattam unokádat önmaga által, azon akasztófára, melyen fiam függött... ezen kötéllel, mely itt van kezemben, melyet, íme, leteszek sírhalmodra. Kösd föl most vele magadat te, ahol vagy, a másvilágon!

.oOo.