XIII.

Esztendõ esztendõ után búcsút mondott nekem, de a nyomorúság nem búcsúzott el tõlem. Bujdosásom elején sokszor féltem, hogy éhen halok meg... Bosszulatlanul halni meg! Ezért féltem a haláltól, nem annak kínjai miatt. Láttam végre, hogy az ember nem hal meg éhen, és ez volt nyugtatóm a sanyarúságoknak közepette; sõt minél mélyebben gázoltam az ínség iszapját, annál megelégültebb voltam, mert annál zöldebben virult bennem a bosszúnak vágya és reménye. Gyakran gondoltam fiamra... és ez az egyetlen volt, mi örök egykedvûségemet kissé megingatta.

- Szegény gyermek! - sóhajték föl. - Az összeg, melyet számodra hagytam, már rég elfogyhatott, és te most nagyanyáddal együtt nyomorogsz, mint apád. Hátha már meg is halt nagyanyád? Mi lett úgy belõled?... Talán boldog vagy, mert kiszenvedél.

Fiam napról napra gyakrabban jutott eszembe, s a rágondolás mindinkább háborított, azért mindenáron menekülni iparkodtam ez emléktõl. Úgysem segíthetek rajta, miért aggódjam hát hiába miatta? - szólék magamban. Az italnak adtam magam. Ami kis pénzre tettem szert, inkább koplaltam, csak hogy ihassam és felejtsek. És én, aki oly szótalan, csöndes, hideg voltam: ha megrészegedtem, pörlekedtem, kötõdtem, verekedtem. Bezúzták orromat, betörték fejemet, és kivetettek a csapszékbõl. Ahova löktek, ott aludtam el; s midõn kijózanodva fölébredtem, érzém, hogy arcom nedves. Szidni kezdtem, aki leöntött; s megtörlém tenyeremmel képemet, s ekkor láttam, hogy az nem vizes, hanem véres. Odamentem a legközelebbi kúthoz, hogy megmosakodjam; a kocsis meglátott, és végigvagdosott ostorával... hogy mertem véres kezemet a vályúba mártani, melybõl az õ lovai isznak.

És egyre ittam, mikor ihattam; de lassanként már nem törték be orromat, fejemet, és nem vetettek ki a kocsmából, mert a bor nem ártott meg többé, úgy hozzászoktam, s eszerint nem is kaptam össze ivótársaimmal.

Így ültem egyszer egy nyomorú csárdában szótlanul, mozdulatlanul és öntém a bort magamba.

- Úri barátom! - szólított meg egy magam korabeli ember, ki eddig szinte némán ült a szoba egyik zugában, s ki éppen oly rongyos volt, mint én. - Úri barátom! Hallotta-e már hírét Hiripi Gáspárnak.

- Nincs szerencsém... - válaszolék.

- Sajnálom, fölötte sajnálom, mert az én vagyok.

- Örülök... tessék velem tartani - mondám.

- Szívesen... - s megragadá palackomat.

- Ej! atyafi - kiálték föl -, nem azért kínáltam, hogy csakugyan igyék! Csupán azért, mert szokás.

- És az én szokásom: meg nem vetni a szíves kínálást...

- Jól van hát. Tessék!

- ’sten éltess’! - monda új társam, fölemelve a palackot, s olyat hörpentett belõle, hogy maradt is, nem is benne. - Adom becsülettel! - folytatá -, nekem nyújtva az üveget.

Fölhajtottam a maradékot, s a palack fenekével kocogtam az asztalon... a csaplár jött, s újra megtölté azt.

- De tudja-e, tisztelt úr - kezdé azon egyén, ki nem szokta a kínálást megvetni -, tudja-e, miért állok tulajdonképp ön elõtt?

- Sejtem - válaszolék boromra pillantva.

- Nem jól sejti ön... ez csak egy kis intermezzo volt. Én gratulálni jöttem, mert ön nagy férfi, nagyobb, mint én, kinek pedig neve Hiripi Gáspár.

- Ah, ön igen kegyes...

- Csak igazságos, és nemkülönben méltányos. Ah, uram, ön megszégyenített engemet, és én elpirulék szégyenemben.

Évek óta e szó gerjeszté föl elõször kíváncsiságomat... szerettem volna látni, milyen lehet piruláskor azon arc, mely rendes állapotban is oly vörös, mint az övé volt. Ekképp folytatá beszédét:

- Igen, uram, ön megszégyenített s én elpirultam; de egyszersmind föltámadt bennem ama hódoló indulat, mellyel nálamnál nagyobb tehetségek irányában mindenkor viseltetem. Úgy van az... a talentum az aljas lelkekben irigységet, a nemes lelkekben pedig hódolatot költ. Van szerencsém az utóbbiakhoz tartozni...

- Ez igen szép - feleltem -, de mindeddig nem találhattam ki: miben áll ön fölötti elsõségem?

- Miben? Abban, hogy ön nagyobb mester, mint én... az ivásban.

- Lehetetlen...

- Való és szent igaz. Ön jobban tud inni, mint én; pedig becsületem szentségére, ezzel sokat mondtam.

- Hja, uram - válaszolék -, gyakorlás által sokra viheti az ember...

- Ön bölcs férfi, csalhatatlan igazságot beszél. Exercitium facit virum... tudja, mit tesz ez? Érti ön a latin nyelvet?

- Meglehetõsen.

- Igen? Hah!... E csárda meg nem érdemli e szerencsét. Egyszerre két tudós benne! De a sors gyakran méltatlanokra pazarolja kegyeit. Uram, ha én itt csaplár volnék, s ily két tudós férfiú tisztelné meg jelenlétével házamat: tejben, vajban füröszteném õket egy hétig és ingyen. Hanem ebben a kocsmárosban nehezen lesz annyi emberség, hogy ezt megtegye velünk, mit gondol ön?

- Magam is azt tartom - válaszolék.

- Ugyebár? Ah, ez szomorú korszak a tudósokra nézve, mert nálunk még nem méltányolják a tudományt. Jól mondja Gvadányi: „Mint lehet, hogy ennek nagy a tudománya - - - - - mégis a világtól el vagyon felejtve, az érdemetlenek számába van ejtve.” De Gvadányi mindent jól mond. Óh, Gvadányi az én poétám! Bámulom, szeretem õt, és könyv nélkül tudom munkáinak felét. Tudja-e ön, miért szerettem meg Gvadányit? Mert a peleskei nótáriust írta, és tisztesség nem esik szólván, én is nótárius voltam; de... letettem hivatalomat, igen, letettem; azt ne gondolja ön, hogy elcsaptak. Tudom, még most is siratja falum, hogy elhagytam; mert rám illenek ama szavak, melyeket a peleskei nótáriusról mond Gvadányi: „Nem volt ilyen ember a Szamos mentébe, nem is járt gubába, hanem kék mentébe, õ egy esküdtnek is mert állni szemébe, mert hazánk törvénye gõzölgött fejébe”... Falum tisztelt, szeretett, de mindazonáltal ott hagyám és eljövék. Nagy kedvem jött a mûvészethez, annak okáért egy színésztársaságnak lelke lettem, tudniillik súgója. Minthogy azonban cudarabb nemzet nincs a világon, mint azok a csavargó komédiások, tehát elcsaptam a társaságot, és lemondtam a mûvészetrõl. De életemet majd késõbb beszélem el önnek... mert, remélem, egyhamar nem fogunk elválni egymástól. Én ezennel megajándékozom önt örökös barátságommal. Mi rendkívül összeillünk. Mind a ketten tudományos emberek vagyunk; mind a ketten hatalmasan értünk a borital nemes mesterségéhez... bár az öné az elsõség... de isten segítségével még majd én is kvalifikálom benne magamat; és mind a ketten szabad, független életet viselünk. Dicsõ jövendõnk lesz, nemde? Boldogan fogunk végigsétálni az életen, mint két szerelmes valami szép kert lugasán; mit szól ön ehhez?... De, a mennykõbe is, ily jó barátok, és önözzük egymást! Ez csúnyaság. Hagyjuk el azt az önt és mondjuk helyette, hogy te... mit?

- Isten neki! - szólék vállat vonva -, de barátságomnak nem sok hasznát fogja ön... vagy fogod venni.

- Hasznát venni! - kiálta föl új barátom bosszankodva. Hát azt gondolod, hogy haszon fejében kötöttem veled barátságot?

S efölötti bosszankodását egy itce borom kétharmad részével önté le.

- Az igaz - folytatá -, hogy most a te borodból iszom, de majd iszol te is az enyémbõl, ne félj. Most egy kissé szûk világot látok, mert harapófogóval sem lehetne zsebembõl egy árva fillért is kihúzni... de ez csak a legközelebbi helységig tart.

- S ott?

- Ott lesz pénz, barátom, annyi, mint a köles. Azért, kocsmáros úr, áldja meg ezt az üveget.

- S ki fizeti ki? - kérdé a kocsmáros.

- Ki fizeti ki! - kiálta föl Hiripi. - Aligha magára nem írta e szókat Gvadányi: „- - - Kevés varjút láttál, földi, karón; nem neveltek téged zsemlén, csak vakarón; pokrócon hevertél, nem bárson takarón; azért kérdéseid hangzanak ily aprón.” Töltse meg az üveget és hozza ide!

- Szeretném elébb az árát látni - monda a kocsmáros.

- Itt ez az érdemes barátom fogja kifizetni - szólott Hiripi reám mutatva.

- Igen, én kifizetem... itt van a többinek az ára is.

- Így már jól van - monda a kocsmáros. - Az õ rovására bizony nem adtam volna egy gyûszûnyi bort sem. Hiszen még tennap itta el minden pénzét nálam; az utolsó itcét már ki sem tudta fizetni... egy szennyes, rongyos zsebkendõt adott az árába.

S a kocsmáros újra tele palackot hozott elénk.

- Hanem, Gáspár barátom - szólék -, ez már az utolsó itce ám, mert kifogytam a pénzembõl...

- Adnak még arra a gyûrûre, amely’k ottan az ujjadon van...

- Arra nem fognak adni...

- Miért?

- Mert nem jön le az ujjamról...

- Próbáljuk meg...

- Nem próbáljuk biz azt...

- Hidd el, hogy én le tudnám venni...

- Elhiszem, de ne fáraszd magadat...

- Hm, tán a szeretõd emléke?

- Már akármi.

- Hadd el azt a golyhóságot, édes pajtásom. Tudod-e, mit mond Gvadányi?... Azt mondja, hogy: „Asszonynak és lónak hinni soha nem kell; tele vagynak ezek hamis erkölcsökkel.”

Borunk elfogyott, s mi útnak indulánk. Amint kiléptünk, a kocsmáros ilyesmit morgott utánunk:

- Derék két madár; ugyan összeillenek!

Én ballagtam szokott egykedvû komolyságommal; Hiripi Gáspár pedig néhány mondását idézte Gvadányinak, aztán félreüté kucsmáját, s bokáit összeverve énekelni kezde:

Két krajcárom volt, elástam,
Megszáradt a torkom, felástam.
Így jár, aki mindig szomjazik,
Míg a temetõbe nem viszik. - -

A temetõ... a temetõ... gondolkodni kezdtem a temetõrõl.