XIX.

Fiamé és a bosszúé volt eddig életem, s miután emennek eleget tettem, az egészen fiamé lett.

A szegénységet, nyomort már megszoktam, s pénzszomjas soha nem voltam; így magamra nézve Ternyei elnyert vagyonát akár vízbe dobhattam volna, de fiam tekintetében tartám azt meg, s föltevém, hogy lehetõleg szaporítom. És fiam teljes mértekben megérdemlé gondoskodásomat és szeretetemet, melyet egyre növelt szívemben.

Jancsit, azt a nemeslelkû Jancsit magamhoz fogadtam... nem szolgának, hanem barátomnak; õ házam gondviselõje, mindenese lett. Fölmentém õt minden szolgai munkától; de õ arra kért, engedjem meg azt neki, hogy, ha már semmi dolga nem lesz, legalább ruháimat hadd kefélhesse. Bosszankodva és mosolyogva egyeztem bele szeszélyébe.

Hát Hiripi Gáspár?

Ez a szerencsétlen nem tért vissza többé a fogadóba, hova megérkezésemkor együtt szállánk. Naponként kerestem õt és kérdezõsködtem itt felõle... de se híre, se hamva nem volt. Végre fölhagytam a kutatással, elvesztvén minden reményemet meglelhetésérõl. Le nem írhatom, mennyire fájt, hogy azon embert elvesztettem, ki nyomorúságomban, sõt egész életemben, Jancsit kivéve, egyetlen barátom volt, s kinek egyedül köszönhetém, hogy bosszút álltam boldogságom gyilkosán.

Egyszer Jancsi a következõ újsággal lépett be hozzám.

- Uram - kezde beszélni -, a városban voltam. Amint egy lebuj elõtt mentem el, éppen akkor vetett ki a pincér vagy csaplár egy embert, aki szintoly rongyos, amilyen részeg volt. Annyira leitta magát, hogy ahova esett az utcán, mikor kilökték, ott fekve is maradt; egy tapodtat sem volt képes mozdulni.

- Hát? Hogy érdekelhet engem ez? - kérdém.

- Azt nem tudom - felelt Jancsi -, hanem amint elesett, az ön nevét említé...

- Az én nevemet?

- Igen, az önét és valami Gvadányit vagy Glabányit, vagy mit... nemigen jut eszembe. Azt mondá: nyújtsd karodat, Andorlaki barátom, szeretett pénztárnokom, nyújtsd karodat, én nagyon homályosan látok, farkassötétség van a szememen... nyújtsd hát karodat és vezess, mert tudod, mit mond Gvadányi, vagy hogy is híják, no... és elkezdett rigmusokban beszélni...

- Ah, hiszen ez Hiripi! - kiálték föl örömmel.

- Tehát ismeri ön azt az embert? Csakugyan?

- Nagyon jól...

- Furcsa istenteremtése, mondhatom...

- Eredj, barátom, eredj rögtön oda, ahol találtad õt, és vezesd ide. Hanem vigy magaddal egy szolgát, mert egymagad tán nem bírnád idevezetni... nagy farkassötétségei szoktak lenni.

- És ki az az ember?

- Éppen oly jó, igaz barátom, mint te vagy...

- Önnek barátja? Hihetetlen...

- El fogod hinni, ha majd elbeszélem történetünket. De erre most nem érünk rá. Siess, hogy még ott találd...

Eszmélet nélkül hozta lakomba Hiripit Jancsi és egy szolga. Másnap délre szerencsésen kijózanodott.

- Ismersz-e, Gáspár barátom? - kérdém õt.

- Hm, fejed tetejétõl a nyakadig csak ismernélek; de azon túl nem merném egyenesen rád fogni, hogy csakugyan pénztárnokom vagy... - felelt Hiripi, egyik bámulásból a másikba esve, amint végignézte öltözetemet s a pompás szobát, melyben valánk.

- Pedig csak fogd rám - válaszoltam -, mert én valóban pénztárnokod vagyok... és ezentúl már igazán meg fogom érdemelni e nevet...

- De én föl nem érem ésszel, ha mindjárt félmesszely vizet kell is meginnom; magyarázd meg hát, ha igaz; ne tarts így függõben...

- Azt könnyû lesz tennem, mondám; egy szó megfejti az egészet. Két hét óta ura vagyok száz- és százezer forintnak...

- Száz- és százezer forint! - kiálta föl s szája tátva maradt, s amint föleszmélt csodálkozásából, hirtelen fejéhez kapott, hogy fövegjét lekapja, mely azonban nem is volt rajta. - Most már azt sem tudom hamarjában, hogy szólítsalak... - folytatá félénken.

- Csak szólíts, mint ezelõtt, barátodnak - bátorítám õt -, ámbár te nem vagy valódi barátom, mert temérdek aggodalmat szereztél nekem...

- Én? Hogy és miképp?

- Úgy, hogy elmentél a fogadóból, melyben hagytalak, s emiatt kétségbeestem afelõl, hogy ismét lássuk egymást...

- Te kétségbeestél? Én pedig elkárhoztam, igen, elkárhoztam! Mert azóta mindig vizes bort ittam...

- Vizes bort ittál?

- Azt, barátom, azt! Mert mindig sírva ittam boromat, s könnyeim belehulltak poharamba. És e könnyek teéretted folyának.

- Miért nem jöttél vissza a fogadóba?

- „Mert a pia-mater vastag bolondsággal vagyon bétakarva s nagy ostobasággal” - mint Gvadányi mondja. Nem találtam oda ahhoz a fogadóhoz, barátom...

- De hiszen egyszer voltál ott, amint hallottam...

- Igen, mert akkor még józan voltam uram, bocsásd bûnömet! De azóta folyvást homályos idõk jártak...

- Hát jó ruhádat hova tetted?

- S még kérdezheted? Avagy nincsen-e tudomásod afelõl, mily pogány ivadék légyen a kocsmárosság? Elõbb kicsalják a pénzt a zsebbõl, és aztán lecsalják az emberrõl a ruhát...

- No, semmi, lesz más, amennyi kell. És most beszéljünk a jövendõrõl, Gáspár barátom. Te voltál szerencsém roppant épületének alapköve, te megosztottad velem a nyomort, én megosztom veled a gazdagságot, mire ama két oknál fogva tetted érdemessé magadat. Nálam fogsz maradni holtodig, s én teljesítem minden kívánságodat. Csak egyre kérlek, barátom, hagyj alább az itallal...

- Nálad maradok - felelt Hiripi -, nálad maradok holtomig, ha nem teljesíted is minden kívánságomat; de azt a nagy áldozatot ne követeld tõlem, édes pajtásom...

- Csakugyan jobbíthatatlan vagy hát, Gáspár?

- Legyen az embernek jelleme, szilárd jelleme, barátom!

- Isten neki! Tedd, amit akarsz, csak maradj.

És elvégezõk, hogy együtt fogunk élni, halni.

Néhány nap múlva fontos arccal jött hozzám, s szóla:

- Tudod mit? Gondoltam egyet...

- Nos?

- Ez a nyugalmas élet egy üres lopótököt sem ér; menjünk együtt faluzni...

- Mivégre?

- Avégre, hogy mulassunk, mint hajdanában...

- Mint hajdanában?

- Ama régi jó idõkben, tudod, mikor...

- De mi jutott eszedbe? Hát van itt valami hiányod?

- Hisz éppen az a bajom, hogy semmi hiányom sincs...

- Legyen eszed, Gáspár!

- Barátom, az ilyen csendes életben megaluszik az ember vére...

- Légy õszinte, Gáspár, tán valami nem tetszik itt neked vagy nélkülözést szenvedsz... szólj, és kívánatod teljesül...

- Csupa merõ mesebeszéd, amit mondasz, barátom. Elmondhatom Gvadányival hogy: „- - - az anyám méhében oly jó dolgom nem volt, annak kebelében, mint te házadnál volt, mert mindenfelében részes voltam, s éltem javad bõvségében”; de mindazonáltal el kell mennem, és minthogy el nem válhatunk egyimástól, tehát te is velem fogsz jõni, remélem...

- Én, Gáspár? Mit gondolsz? Hát fiam...

- Igazság, hiszen fiad van! Úgy hát el fogunk válni; szívem reped meg bele, de el kell válnunk, pajtáskám...

- Semmi sem tartóztathat vissza?

- Abszolúte semmi...

- Ám eredj hát! De ígérd meg, hogy vissza fogsz ismét jõni.

- Azt ígérem, arra esküszöm, barátom!

- Mihelyt szükséget látsz...

- Azonnal!

Sírva, zokogva búcsúzott el, s útnak indult. Hónapok múltával jött vissza, néhány napig mulatott nálam, s ismét elment. És ez így tartott mintegy nyolc évig. Esztendõnként meg-megfordult nálam kétszer-háromszor, s egy hétnél tovább sohasem tarthattam magamnál. Egyszer betegen érkezett hozzám, s többé el sem mehetett. Többheti betegeskedés után meghalt. Ott voltam oldalánál, midõn haldokolt... részvéttel, bánattal álltam mellette. Végszavai ezek valának:

- Barátom, semmit sem sajnálok ebben az életben, csak azt az egyet, hogy én, aki annyira iszonyodtam a víztõl, íme, vízkórságban halok meg.

Ezután idézni kezdett valamit Gvadányiból, de a halál lezárta ajkait. Fényesen temettem el, és sírjához nagy márványkõoszlopot állíték, melyre e szavakat vésetém:

ITT NYUGSZIK
A KORHELY JÓSZÍVÛSÉG.
NEVE
FÖL VAN ÍRVA
KITÖRÖLHETLENÜL
EGYETLEN BARÁTJA
SZÍVÉBEN.
BÉKE HAMVAIRA!