XXIV.

Éjfél után értem haza fiam temetésérõl. E napnak rám nézve nagy fáradalmai voltak, olyan nagyok, milyenek csak embernek lehettek, és lehetnek a világ teremtésétõl a világ végéig. Lelki, testi erõben kimerülve, elzsibbadva, elalélva rogytam ágyamra, hogy elaludjam vagy meghaljak. Meg sem haltam, el sem tudtam alunni. Irtózatos ecsettel föstött panorámaként vonultak el szemeim elõtt a mai napnak, sõt egész életemnek rémes jelenései. Végre, midõn hajnalodott, halványodni kezdtek emlékezetem kísértetei... mindinkább sûrûbb ködbe burkolóztak... már csak kétesen láttam körrajzaikat... szemeimet behunytam, hogy elaludjam; ekkor hangos kopogást hallék ablakomon, s e szókat:

- Andorlaki Máté! Ismered-e hangomat? Már rég nem hallottad. Én azon koldus vagyok, kit fiad a sárból emelt ki egykor az utcán; én azon koldus vagyok, kinek leányát szerette fiad, s ki leányát kényszerítette, hogy kétségbeejtse fiadat; én azon koldus vagyok, ki egykor nagyúr volt, kinek te nyerted el mindenét, kinek neve Ternyei Boldizsár. - - Andorlaki Máté, te engemet koldussá tettél... én akasztófára juttattam fiadat!