|
Kit a dal istene
Szent csókjával füröszt,
Elsõ vagyok, hazám!
Színházad népe közt.
Zengjen tehát a
lant;
S legelsõ énekem,
Pályámnak társai,
Tinéktek szentelem.
Az érzet kútfeje,
A dagadó kebel;
Dalomnak hangjai
Onnan szakadtak el.
S mint szívnek
gyermeki,
A szívbe vágynak õk;
Engedjétek nekik,
Honokba menniök.
...Ki a mûvészet
e
Szent templomába lép,
Az illõ, hogy legyen
Fõben, kebelben ép;
Az elme éjjele
S a megromlott kebel
E fának ágain
Gyümölcsöt nem nevel.
Két csillag súgara
Derengje át egünk:
Hon és erény legyen
E két csillag nekünk.
Nem kell a
színpadot
Tekinteni csak úgy,
Mint, hol mindennapi
Kenyérhez nyílik út;
A színpad célja
nagy,
A színpad célja szent:
Ez a szív parlagán
Erkölcsöt fejt, teremt.
Tehát érzelmeink
Gyulaszsza tiszta tûz,
Melly minden szennyet a
Kebelbõl számkiûz;
Mert várni
lehet-e,
Hogy hitvány föld alatt
A mag termõ legyen
Gazdag kalászokat.
Föl hát! és míg a
szem
Csak egy sugárt lövel.
Elõle a magas,
Szent cél ne veszszen el.
S ha ez lesz
életünk:
Boldog jutalmat ad
A hon áldó szava
S az édes öntudat.
|