A bajazzo.

Beszély.

I.

„Nagysádnak méltóztatott...” mondá, vagy inkább hebegé egy belépõ ifju, tétovázva hajtván meg magát a pamlagon ülõ hölgy elõtt.

,Igen...’ folytatá a hölgy, pillanatnyi zavar után összeszedve magát, - ,igen... meghivám önt... ön eljött, köszönöm. De üljön le. Ide mellém. Bátran. Így. - Ön kötéltáncos. Tudom. Én grófnõ. Semmi! A szerelem nem ismer rangot... igen, én megszeretém önt. - Maradjon, maradjon ûlve. Hallgasson meg. Ne pirúljon, nekem kellene pirúlnom, de ön nem fog félremagyarázni. Föltárom keblem mélyét, hogy lássa ön az érzelemtengert, mellynek hullámiból szerelmem Venusa bontakozék. Én szeretek; szerelmem forró, mint a nap, melly a virágokat élteti Vezuv tövében, forró, mint a Vezuv keble, mellynek lávája e virágokat elégeti. S én önhöz röpítem keblem bárkájából lángérzelmem galambját, hogy az a viszonszerelem zöld lombjával szálljon vissza...’

„Nagysád...”

,Keljen fel ön. Ne térdeljen. És ha szeret engem, nevezzen Izabellának.’

„Izabella!”

,Vagy Izabellájának...’

„Izabellám!”

És a teremben halk csattanat hallék; csók.

II.

,Fioretta, hol van Ricco? soká késik...’

„Nem tudom, atyám;” válaszolt Fioretta, „papírt láték kezében, mellybõl többször olvasott; aztán elment.”

,Semmi. Majd megjõ. Fekügyél le, édes leányom, már késõ az idõ.’

„Lefekügyem, atyám? lefekügyem; hát tudnék-e nyugonni, mielõtt Ricco csókja nem ég ajkamon?”

,Bohó te!’

„Oh atyám, én õt olly mondhatlanúl szeretem! - De íme farkast emlegetünk... idvez légy, szivem vére! idvez légy, Riccom! Eddig kelle váratnod Fiorettát, a te Fiorettádat? És millyen elváltozott... milly tünõdõ... mi jutott eszébe a bajazzonak, a virgonc bajazzonak? Ugyan ölelj meg hát; vagy tán már nem is szeretsz?”

,Nem szeretni? Fioretta! szeretem az egész világot...’

„Hohó! azt már ne tedd; úgy bezzeg megjárná a szegény Fioretta, ki csak egyet szeret, s ez az egy Ricco, a bajazzo! - De hol is voltál? talán bizony valami kaland?... no légy nyugott; nem látod-e, hogy csak tréfa? Szerelem és gyanú nem fér meg egy szívben. Az enyémben szerelem van. - És most csókold meg Fiorettát, s én megcsókolom Riccot, hogy alhassunk, álmodhassunk... édeseket... egymásról. Igy!”

S alvának, álmodának. Kéjtelve merenge Fioretta lelke a bajazzo kedves vonásain. És Ricco az idv hetedik egében lenge, és látá a hetedik ég angyalát... ébenhajakkal, éjszemekkel. De Fioretta arany hajú és emlényszemû vala. Ricco álomképe nem Fioretta volt.

III.

Alkonyodott. Sétány, tér, utca pezsge a néptömegtõl, melly tarka vegyûlettel hullámzék fel és alá; s Olaszország bucsúzó napja harmat-könyeket sírt a fasorok lombjaira, mert válnia kelle az érdekes látványtól.

Oszlop mellett állt egy ifju, kémlõ tekintetet vetve a tömeg közé. „Igen... ott õ jön! - szólt az - õ! oh eddig csak az éji lámpa fényénél volt szabad õt látnom, és most, hála... de ketten jõnek. S erre. Elvonúlok.”

S két hölgy ûlt az oszlop elõtti padra, hihetõleg kikrõl az ifju szólt, vagy gondolt.

,De remélem, már kigyógyulál, Izabella!’ kérdé társnõjét egyik hölgy.

„Egészen. A milly gyorsan született, olly gyorsan is halt ki szenvedélyem.”

,S ki volt szerelmed tárgya, ha szabad tudnom?’

„Jót nevetsz, ha megmondom. Egyébiránt nem én valék elsõ, ki azon ifjuba szeretett. Ritka szépség. Ricco...”

,A bajazzo?’

„Õ.”

Az oszlop megett az ifju keble szorúlt, de öve tágúlt, mert... tõrét kirántá. „Megölöm... ah! én õt szeretem... de õ megcsalt... és még is szeretem...” s eltántorgott.

IV.

A tengerparton kötéltáncosokat bámult a nép. És volt mit bámulni! Fioretta szépsége, ügyessége s a bajazzo ötletei mindenkit elragadtak.

„Corpo di Dio! ugyan ármányos fickó az a Ricco,” szóla valaki a nézõk közõl, „az ember nem gyõzné magát rajta eléggé kinevetni, ha fél ducet szája volna is.”

,Várjunk csak, a vége teszi meg igazán!’ jegyzé meg más. ,Nézzétek ama kötélhidat az árbocok tetején, azon fog egyik hajóról a másikra vándorolni. Kár hogy nincs felhõs idõ, olly magas, hogy egy pár menykövet dughatna zsebébe.’

„Már indúl!” hangzék, s a kebel a lélekzés börtöne lett.

És Ricco mint zerge szökelt a kötélhidon a hullámok felett, mellyek lapúlva húzták meg magokat, és hallgattak... bámulva a vakmerényt. A bajazzo tovább ér - tovább - középen van - „Izabella - Fioretta!” hangzik a magasban... egy szökkenés... s a hullámok kacagva nyelék el a martalékot. De a nép többé nem nevette a bajazzot... és õ nem szeretett több grófnõt... hanem õt a sírban is szereté Fioretta.