|
Ne házasodjál! ez
a színi pályán
A nagy parancsolat,
Mellyet tapasztalás az ifjukornak
És józan elme ad.
S én e parancsot
füstbe nem röpítni
Szentûl megfogadám,
Hogy a müvészet tündér templomának
Beléptem csarnokán.
De Thaliára!
gyáva hadseregként
Hátat fordít az ész:
Midõn az ember e boldog fiúnak
Családkörébe néz.
Övé a nõ... o hogyha
volna hangom
Megénekelni õt!
Szép, mint a fátyol, mellyet bíbor újjal
Május koránya a napútra szõtt.
Miként az
erdõk rejtezett lakói,
A bút panaszló gerlicék, szelíd;
S jó... de hová? csak a rágondolás
is
Szivet vért melegít.
Azért, barátom,
éld te szép világod,
Karold a nõt korûl[!],
Kit jobb kezével tett le a szerencse
Öledbe édenûl.
Ám hogyha
ritkán térek küszöbödhöz,
Ne vádolj engemet;
Nem a rokonszenv haldokló órája
Szülé ezt ellened.
De látni téged,
angyalod körében,
A hûség kebelén:
E példa bûvös; csábító mosolynak
Bájával int felém.
S én jól tudom,
a színpad emberének
Nõs élte aloe,
Melly századévben többet egy virágnál
Avvagy ha nevel-e?
|