|
Mikorra a patak vize tükörré lett,
Melybe ezer csillag ragyogása nézett:
Jancsi Iluskáék kertje alatt vala;
Maga sem tudta, hogy mikép jutott oda.
Megállt, elõvette kedves furulyáját,
Kezdte rajta fújni legbúsabb nótáját;
A harmat, mely ekkor ellepett fût, bokort,
Tán a szánakozó csillagok könnye volt.
Iluska már aludt. A pitvar eleje
Volt nyár idejében rendes fekvõhelye.
Fekvõhelyérõl a jól ismert nótára
Fölkelt, lesietett Jancsi látására.
Jancsinak látása nem esett kedvére,
Mert megijedt tõle, s ily szót csalt nyelvére:
„Jancsi lelkem, mi lelt? mért vagy oly halovány,
Mint az elfogyó hold bús õszi éjszakán?”
„Hej, Iluskám! hogyne volnék én
halovány,
Mikor szép orcádat utószor látom tán...”
„Jancsikám, látásod ugyis megrémített:
Hagyd el az istenért az ilyen beszédet!”
„Utószor látlak én, szivem szép
tavasza!
Utószor szólt itten furulyám panasza;
Utószor ölellek, utószor csókollak,
Örökre elmegyek, örökre itt hagylak!”
Most a boldogtalan mindent
elbeszéle,
Ráborúlt zokogó kedvese keblére,
Ráborúlt, ölelte, de képpel elfordult:
Ne lássa a leány, hogy könnye kicsordult.
„Most hát, szép Iluskám! Most hát,
édes rózsám!
Az isten áldjon meg, gondolj néha reám.
Ha látsz száraz kórót szélvésztõl kergetve,
Bujdosó szeretõd jusson majd eszedbe.”
„Most hát, Jancsi lelkem, eredj, ha
menned kell!
A jóisten legyen minden
lépéseddel.
Ha látsz tört virágot útközepre vetve,
Hervadó szeretõd jusson majd eszedbe.”
Elváltak egymástól, mint ágtól a levél;
Mindkettejök szive lett puszta, hideg tél.
Könnyeit Iluska hullatta nagy számmal,
Jancsi letörölte inge bõ ujjával.
Indult; nem nézte egy szemmel sem, hol az
ut?
Neki úgyis mindegy volt, akárhova jut.
Fütyörésztek pásztorgyermekek mellette,
Kolompolt a gulya... õ észre sem vette.
A falu messzire volt már háta megett,
Nem látta lobogni a pásztortüzeket;
Mikor utójára megállt s visszanézett,
A torony bámult rá, mint sötét kisértet.
Ha ekkor mellette lett volna valaki,
Hallotta volna õt nagyot sóhajtani;
A levegõeget daruk hasították,
Magasan röpûltek, azok sem hallották.
Ballagott, ballagott a halk éjszakában,
Csak nehéz subája suhogott nyakában;
Õ ugyan subáját gondolta nehéznek,
Pedig a szive volt oly nehéz szegénynek.
|