|
Mikor a nap fölkelt, s a holdat elküldte,
A puszta, mint tenger, feküdt körülötte;
A nap fölkeltétõl a nap enyésztéig
Egyenes rónaság nyujtózkodott végig.
Nem volt virág, nem volt fa, nem volt
bokor ott,
A harmat apró gyér füveken csillogott;
Oldalvást a napnak elsõ sugarára
Fölpiroslott egy tó; környékezte káka.
A tónak szélénél a káka közepett
Egy hosszú nyakú gém eledelt keresett,
És a tó közepén gyors halászmadarak
Hosszú szárnyaikkal le s föl szállongtanak.
Jancsi csak ballagott sötét árnyékával
S elméjének sötét gondolkozásával;
Az egész pusztában széjjel sütött a nap,
De az õ szivében éjek éje maradt.
Mikor a nap elért az ég tetejére,
Eszébe jutott, hogy falatozni kéne,
Tennap ilyen tájban evett utójára,
Meg alig is bírta már lankadó lába.
Letelepûlt, elõvette tarisznyáját,
Megette maradék kevés szalonnáját.
Nézte õt a kék ég, a fényes nap... alább
Ragyogó szemével a tündér délibáb.
A kis ebéd neki jóízûen esett,
Megszomjazott rá, a tóhoz közeledett,
Kalapjának belemártá karimáját,
Ekkép enyhítette égõ szomjuságát.
A tónak partjáról nem távozott messze:
Az álom szemének pilláját ellepte;
Vakondokturásra bocsátotta fejét,
Hogy visszanyerhesse elfogyott erejét.
Az álom õt odavitte, ahonnan jött,
Iluskája pihent hû karjai között,
Mikor a kisleányt csókolni akarta,
Hatalmas mennydörgés álmát elzavarta.
Szétnézett a puszta hosszában, széltében;
Nagy égiháború volt keletkezõben.
Oly hamar támadott az égiháború,
Mily hamar Jancsinak sorsa lett szomorú.
A világ sötétbe öltözködött vala,
Szörnyen zengett az ég, hullt az istennyila;
Végtére megnyílt a felhõk csatornája,
S a tó vize sûrû buborékot hánya.
Jó hosszú botjára Jancsi támaszkodott,
Lekonyította a karimás kalapot,
Nagyszõrû subáját meg kifordította,
Úgy tekintett bele a vad zivatarba.
De a vihar ami hamar keletkezett,
Oly hamar is hagyta el megint az eget.
Megindult a felhõ könnyü szélnek szárnyán,
Ragyogott keleten a tarka szivárvány.
Subájáról Jancsi lerázta a vizet,
Miután lerázta, ujra utnak eredt.
Mikor a nap leszállt pihenni ágyába,
Kukoricza Jancsit még vitte két lába.
Vitte õt két lába erdõ közepébe,
Sûrû zöld erdõnek sötét közepébe;
Ott õt köszöntötte holló károgása,
Mely épen egy esett vadnak szemét ásta.
Sem erdõ, sem holló õt nem háborgatván,
Kukoricza Jancsi ment a maga utján;
Erdõ közepében sötét ösvényére
Leküldte világát a hold sárga fénye.
|