|
Jancsi már hetedhét országon túl jára,
Nem is igen gondolt a zsiványtanyára;
Egyszerre valami csillámlott elõtte,
Hát sugarát a nap fegyverekre lõtte.
Katonák jövének, gyönyörû huszárok,
A nap fénye ezek fegyverén csillámlott;
Alattok a lovak tomboltak, prüsszögtek,
Kényesen rázták szép sörényes fejöket.
Mikor õket Jancsi közeledni látta,
Alig fért meg szíve a bal oldalába’
Mert így gondolkodott: „Ha befogadnának,
Be örömest mennék én is katonának!”
Amint a katonák közelébe értek,
Ily szavát hallotta Jancsi a vezérnek:
„Vigyázz, földi! bizony rálépsz a fejedre...
Mi ördögért vagy úgy a búnak eredve?”
Jancsi pedig szólott fohászkodva nagyot:
„Én a kerek világ bujdosója vagyok;
Ha kegyelmetekkel egy sorba lehetnék,
A ragyogó nappal farkasszemet néznék.”
Szólt megint a vezér: „Jól meggondold,
földi!
Nem mulatni megyünk, megyünk öldökölni.
Rárontott a török a francia népre;
Franciáknak megyünk mi segedelmére.”
„Hát hisz
akkor én meg még jobban szeretném,
Ha magamat lóra, nyeregbe vethetném;
Mert ha én nem ölök, engem öl meg a bú -
Nagyon kivánt dolog nekem a háború.
Igaz,
hogy eddig csak szamarat ismértem,
Mivelhogy juhászság volt a mesterségem.
De magyar vagyok, s a magyar lóra termett,
Magyarnak teremt az isten lovat, nyerget.”
Sokat
mondott Jancsi megeredt nyelvével,
De még többet mondott sugárzó szemével;
Nagyon természetes hát, hogy a vezérnek
Megtetszett, és be is vette közlegénynek.
Cifra
beszéd kéne azt elõsorolni,
A vörös nadrágban mit érezett Jancsi,
Mit érezett, mikor a mentét fölkapta,
S villogó kardját a napnak megmutatta.
Csillagokat
rúgott szilaj paripája,
Mikor Jancsi magát fölvetette rája,
De õ keményen ûlt rajta, mint a cövek,
A földindulás sem rázhatta volna meg.
Bámulói
lettek katonapajtási,
Nem gyõzték szépségét, erejét csodálni,
És amerre mentek, s beszállásozának,
Induláskor gyakran sírtak a leányok.
Lyányokra
nézve ami Jancsit illeti,
Egyetlenegy leány sem tetszett õneki,
Az igaz, hogy noha sok földet bejára,
Sehol sem akadt õ Iluska párjára.
|