|
„Hogy is kezdjem csak hát?...
Mindennek elõtte
Hogyan tettem szert a Kukoricza névre?
Kukorica között találtak engemet,
Ugy ruházták rám a Kukoricza nevet.
Egy gazdaember jólelkü felesége
- Amint õ nekem ezt sokszor elmesélte -
Egyszer kinézett a kukoricaföldre,
S ott egy barázdában lelt engem heverve.
Szörnyen sikítottam, sorsomat
megszánta,
Nem hagyott a földön, felvett a karjára,
És hazafelé ezt gondolta mentiben:
„Fölnevelem szegényt, hisz ugy sincs gyermekem.”
Hanem volt ám neki haragos vad
férje,
Akinek én sehogy sem voltam ínyére.
Hej, amikor engem az ottan meglátott,
Ugyancsak járták a cifra káromlások.
Engesztelte a jó asszony ily
szavakkal:
„Hagyjon kend föl, apjok, azzal a haraggal.
Hiszen ott kinn csak nem hagyhattam vesztére,
Tarthatnék-e számot isten kegyelmére?
Aztán nem lesz ez a háznál
haszontalan,
Kednek gazdasága, ökre és juha van,
Ha felcsuporodik a kis istenadta,
Nem kell kednek bérest, juhászt fogadnia.”
Valahogy, valahogy csakugyan
engedett;
De azért rám soha jó szemet nem vetett.
Hogyha nem ment a dolgom maga rendiben,
Meg-meghusángolt õ amugy istenesen.
Munka s ütleg között ekkép
nevelkedtem,
Részesûltem nagyon kevés örömekben;
Az egész örömem csak annyiból állott,
Hogy a faluban egy szép kis szõke lyány volt.
Ennek édesanyja jókor a síré lett,
Édesapja pedig vett más feleséget;
Hanem az apja is elhalt nemsokára,
Így jutott egyedûl mostohaanyjára.
Ez a kis leányzó volt az én örömem,
Az egyetlen rózsa tüskés életemen.
Be tudtam is õt szeretni, csodálni!
Ugy hítak minket, hogy: a falu árvái.
Már gyerekkoromban hogyha õt
láthattam,
Egy turós lepényért látását nem adtam;
Örültem is, mikor a vasárnap eljött,
És vele játszhattam a gyerekek között.
Hát mikor még aztán sihederré
lettem,
S izegni-mozogni elkezdett a szívem!
Csak úgyis voltam ám, mikor megcsókoltam,
Hogy a világ összedõlhetett miattam.
Sokszor megbántotta gonosz
mostohája...
Isten neki azt soha meg ne bocsássa!
És ki tudja, még mit el nem követ rajta,
Ha fenyegetésem zabolán nem tartja.
Magamnak is ugyan kutyául lett
dolga,
Belefektettük a jó asszonyt a sírba,
Aki engem talált, és aki, mondhatom,
Mint tulajdon anyám, úgy viselte gondom.
Kemény az én szívem, teljes
életemben
Nem sokszor esett meg, hogy könnyet ejtettem,
De nevelõanyám sírjának halmára
Hullottak könnyeim zápornak módjára.
Iluska is, az a szép kis szõke
leány,
Nem tettetett bútól fakadt sírva halmán;
Hogyne? az istenben boldogult jó lélek’
Kedvezett, amiben lehetett, szegénynek.
Nem egyszer mondta, hogy:
„várakozzatok csak!
Én még benneteket összeházasítlak;
Olyan pár válik is ám tibelõletek,
Hogy még!... várjatok csak, várjatok, gyerekek!”
Hát hiszen vártunk is egyre
keservesen;
Meg is tette volna, hiszem az egy istent,
(Mert szavának állott õ minden idõbe’)
Ha le nem szállt volna a föld mélységébe.
Azután hát aztán, hogy
meghalálozott,
A mi reménységünk végképp megszakadott:
Mindazonáltal a reménytelenségbe’
Ugy szerettük egymást, mint annakelõtte.
De az úristennek más volt akaratja,
Szívünknek ezt a bús örömet sem hagyta.
Egyszer én valahogy nyájam elszalasztám,
Annak következtén elcsapott a gazdám.
Búcsut mondtam az én édes
Iluskámnak,
Keserû érzéssel mentem a világnak.
Bujdosva jártam a világot széltére,
Mígnem katonának csaptam föl végtére.
Nem mondtam én neki, az én
Iluskámnak,
Hogy ne adja szivét soha senki másnak,
Õ sem mondta nekem, hogy hûséges legyek -
Tudtuk, hogy hûségünk ugysem szegjük mi meg.
Azért szép királylyány ne tarts reám
számot;
Mert ha nem bírhatom kedves Iluskámat:
Nem is fogok bírni senkit e világon,
Ha elfelejtkezik is rólam halálom.”
|