|
János vitéz ekkép végzé történetét,
Nem hagyta hidegen a hallgatók szivét;
A királylyány arcát mosta könnyhullatás,
Melynek kútfeje volt bánat s szánakozás.
A király e szókat intézte hozzája:
„Nem erõtetlek hát, fiam, házasságra;
Hanem amit nyujtok hálámnak fejében,
Elfogadását nem tagadod meg tõlem.”
Erre kinyitotta kincstárát a király:
Parancsolatjára egy legény elõáll,
S arannyal tölti meg a legnagyobb zsákot,
János ennyi kincset még csak nem is látott.
„Nos hát János vitéz, lyányom
megmentõje,”
Beszélt a király, „ez legyen tetted bére.
Vidd el mindenestül ezt a teli zsákot,
És boldogítsd vele magadat s mátkádat.
Tartóztatnálak, de tudom, nem
maradnál,
Kivánkozol lenni máris galambodnál,
Eredj tehát - hanem társid maradjanak;
Éljenek itt néhány mulatságos napnak.”
Ugy volt biz az, amint mondotta a
király,
János vitéz kivánt lenni galambjánál.
Búcsuzott a királylyánytól érzékenyûl;
Aztán a tengerhez ment és gályára ûlt.
A király s a sereg elkisérte oda.
Tõlök sok „szerencsés jó utat” hallhata,
S szemeikkel néztek mindaddig utána,
Míg a nagy messzeség ködöt nem vont rája.
|