|
Ment János vitézzel a megindult
gálya,
Szélbe kapaszkodott széles vitorlája,
De sebesebben ment János gondolatja,
Utjában semmi sem akadályozhatta.
János gondolatja ilyenforma vala:
„Hej Iluskám, lelkem szépséges angyala!
Sejted-e te mostan, milyen öröm vár rád?
Hogy hazatart kinccsel bõvelkedõ mátkád.
Hazatartok én, hogy végre valahára
Sok küszködés után legyünk egymás párja.
Egymás párja leszünk, boldogok, gazdagok;
Senki fiára is többé nem szorulok.
Gazduram ugyan nem legszebben bánt
velem;
Hanem én õneki mindazt elengedem.
S igazság szerint õ oka szerencsémnek:
Meg is jutalmazom, mihelyt hazaérek.”
Ezt gondolta János s több ízben
gondolta,
Mialatt a gálya ment sebes haladva;
De jó messze volt még szép Magyarországtól,
Mert Franciaország esik tõle távol.
Egyszer János vitéz a hajófödélen
Sétált föl s alá az est szürkületében.
A kormányos ekkép szólt legényeihez:
„Piros az ég alja: aligha szél nem lesz.”
Hanem János vitéz nem figyelt a
szóra,
Feje fölött repült egy nagy sereg gólya;
Õszre járt az idõ: ezek a madarak
Bizonyosan szülõföldérõl szálltanak.
Szelíd epedéssel tekintett utánok,
Mintha azok neki jó hírt mondanának,
Jó hírt Iluskáról, szép Iluskájáról,
S oly régen nem látott kedves hazájáról.
|