|
Vándorolgatott az én János vitézem,
Meggyógyult már szive a bútól egészen,
Mert mikor keblén a rózsaszálra nézett,
Nem volt az többé bú, amit akkor érzett.
Ott állott a rózsa mellére akasztva,
Melyet Iluskája sírjáról szakaszta,
Valami édesség volt érezésében,
Ha János elmerült annak nézésében.
Igy ballagott egyszer. A nap
lehanyatlott,
Hagyva maga után piros alkonyatot;
A piros alkony is eltûnt a világról,
Követve fogyó hold sárga világától.
János még ballagott; amint a hold
leszállt,
Õ fáradottan a sötétségben megállt,
S valami halomra fejét lehajtotta,
Hogy fáradalmát az éjben kinyugodja.
Ledõlt, el is aludt, észre nem is véve,
Hogy nem nyugszik máshol, hanem temetõbe’;
Temetõhely volt ez, ócska temetõhely,
Harcoltak hantjai a rontó idõvel.
Mikor az éjfélnek jött rémes órája,
A száját mindenik sírhalom feltátja,
S fehér lepedõben halvány kisértetek
A sírok torkából kiemelkedtenek.
Táncot és éneket kezdettek meg
legott,
Lábok alatt a föld reszketve dobogott;
Hanem János vitéz álmai közepett
Sem énekszóra, sem táncra nem ébredett.
Amint egy kisértet õt
megpillantotta,
„Ember, élõ ember!” e szót kiáltotta,
„Kapjuk fel, vigyük el! mért olyan vakmerõ,
Tartományunkba belépni mikép mer õ?”
És odasuhantak mind a kisértetek,
És körülötte már karéjt képeztenek,
És nyultak utána, de a kakas szólal,
S a kisértet mind eltûnt a kakasszóval.
János is felébredt a kakas szavára,
Testét a hidegtõl borzadás átjárta;
Csipõs szél lengette a síri füveket,
Lábra szedte magát s utra kerekedett.
|