27

Hogy belépett János vitéz ez országba,
Mindent, amit látott, csodálkozva láta.
A rózsaszín fénytõl kápráztak szemei,
Alighogy merészelt körültekinteni.

Meg nem futamodtak tõle a tündérek,
Gyermekszelídséggel hozzá közelgének,
Illeték õt nyájas enyelgõ beszéddel,
És a szigetbe õt mélyen vezették el.

Amint János vitéz mindent megszemléle,
S végtére álmából mintegy föleszméle:
Kétségbeesés szállt szivének tájára,
Mert eszébe jutott kedves Iluskája.

„Itt hát, hol országa van a szerelemnek,
Az életen által én egyedül menjek?
Amerre tekintek, azt mutassa minden,
Hogy boldogság csak az én szivemben nincsen?”

Tündérországnak egy tó állott közepén,
János vitéz búsan annak partjára mén,
S a rózsát, mely sírján termett kedvesének,
Levette keblérõl, s ekkép szólítá meg:

„Te egyetlen kincsem! hamva kedvesemnek!
Mutasd meg az utat, én is majd követlek.”
S beveté a rózsát a tónak habjába;
Nem sok híja volt, hogy õ is ment utána...

De csodák csodája! mit látott, mit látott!
Látta Iluskává válni a virágot.
Eszeveszettséggel rohant a habokba,
S a föltámadt leányt kiszabadította.

Hát az élet vize volt ez a tó itten,
Mindent föltámasztó, ahova csak cseppen.
Iluska porából nõtt ki az a rózsa,
Igy halottaiból õt föltámasztotta.

Mindent el tudnék én beszélni ékesen,
Csak János vitéznek akkori kedvét nem,
Mikor Iluskáját a vizbõl kihozta,
S rég szomjas ajakán égett elsõ csókja.

Be szép volt Iluska! a tündérleányok
Gyönyörködõ szemmel mind rábámulának;
Õt királynéjoknak meg is választották,
A tündérfiak meg Jánost királyokká.

A tündérnemzetség gyönyörû körében
S kedves Iluskája szeretõ ölében
Mai napig János vitéz õkegyelme
Szép Tündérországnak boldog fejedelme.

(Pest, 1844, november-december)

.oOo.