Küzdő
gerjedelmek... fény,... homály,... csapongó
Vágyak és remények tarka serege!
Melyek majd borongva, majd derengve kelnek,
Indulatcsatáit a zajló kebelnek,
Ah! ki festi le?
Mért e láng, e hullám dagadó eremben?
Honnan e feszítő érzet keblemen?
S szomjazó hevökben e zajongó vágyak
Lenge képzeletnek karján merre szállnak,
Merre szűntelen?
Mely
varázserőnek bűvös ihletése,
Ah, mi készti zengő dalra lantomat?
És a dal ha fölzeng, újra vajh mi némit?
Mert a húr beszélni szívem érzeményit
Nem lel hangokat.
Messze, messze
szállnak érzeményim innen,
Ó a puszta föld ez nem az én hazám;
Itt a bús valónak hervatag körében
Bájoló ajakkal édesen, szelíden
Mi mosolygna rám?
Fent, elérhetetlen
égmagas tetőkön
Istenszép alakkal rózsafényben áll,
Mely után epedve küzd a hév indúlat,
Mely után e szívnek dobbanása gyúlad,
Ott az ideál!
Ott lebegsz
előttem tündér fátyolodban
A hajnal biborszín leplén, szép alak!
Ott lebegsz az alkony elhaló tüzénél,
S szende fényhomályán a merengő éjfél
Holdsugárinak.
És ha zúg a
szélvész tomboló csatája,
És ha nyögve sír a berki csalogány;
És te lengsz előmbe, hogyha sujta bánat,
S hogyha keblem éjén kéj koránya támad
Kíncsaták után.
Lelkesűlt
idegről száll feléd az ének,
Forró érzeményim szállanak vele;
Óh ki élsz ragyogva túl a földhomályon,
Halld meg a sovár szűt, égi ideálom
Tiszta kebele.
Jőj le
bájaidnak szép gazdagságában,
Jőj egy pillanatra, túlviági lény!
Jőj, ez árva lét hogy elfeledve légyen,
Hogy szelíd ölednek enyhe édenében
Idvezűljek én.
Hervadok, teérted
hullanak virágim,
Mint a gyenge rózsa nyári hév alatt;
Légy keserveimnek édes, égi bére,
Hintsd e sorvadó ajk égető tüzére
Szellemcsókodat!
Vagy ha zárva
tőled e világ határa,
Oh ha karjaimba jőnöd nem szabad!
Ints, ragadj fel hozzád egy varázserővel,
Ints, hagyj összeforrni fényed szépségével,
Nélküled haj éltem kín és kárhozat!
Pápa, 1842.
február-március