1
Némúl a hangszerek
zenéje,
A függöny felrepűl,
S az arcokon kiváncsiságnak
Csendes figyelme űl.
És ékes színpadon
a múzsa
Kegyelt papnéja áll,
Bájlóbb a kikelet kertjének
Minden viráginál.
És oh midőn
szavak születnek
Az ajkak bíborán,
Nem, így nem énekel tavaszkor
Pacsírta s csalogány.
S mit benne látsz
megtestesűlve:
Erény és szerelem;
S a néptömeg, varázslatánál
Kéjtengerré leszen.
Hódolva a
dicső müvészet
Magasb hatalminak,
Éljenzaj és örömkiáltás
És tapsok hangzanak.
De a zajongó nép
között áll
Az ifju mereven,
Ah érzeményi zavarának
Nyelvet, szót hol vegyen?
Egy új világ
nyilik szivében,
Egy új édenvilág,
És benne lángoló szerelme
Az illatos virág.
2
A barnaleples éj
Nyugalmat osztogat,
De ah! az ifjunak
Nyugalmat az nem ad.
Zajló küzdés
szivén,
Szerelmi, égető,
Mely tarka gondolat-
Füzért tünődve sző.
„El, el! meglátni
őt,
Az égi szép szemet.
Amelynek e kebel
Imádó rabja lett;
Meglátni a szelíd
Angyalvonásokat,
Melyeknek bájain
Szív és ész elakad;
S a
tündértermetet,
S a hullámzó kebelt,
Hol a kecs istene
Két rózsatrónt emelt.
Meglátni,
asszonyok
Legszebbje tégedet,
Minőt az ég csupán
Egyszer teremthetett!”
S az ifju elsiet
Szerelme vágyiban
A kedves hely felé,
Hol istennője van.
„Ti ablaki
fölött
Irígy őrkárpitok!
Pillantanom reá,
O kérlek, hagyjatok.”
Rejtsétek a
szobát
Hiven, o kárpitok!
Szivszaggató, miket
Az ijfu látni fog.
Csók és édes
szavak...
S szerelmi jelenet...
S
o bűn, o förtelem...
Szerelmet.. pénz vehet!
3
Színházba
seregesen tódúl a nép,
Csudálni a müvésznő érdemét;
S míg hangja lelkesűlt szivekbe hat:
Új és új érdemkoszorút arat.
S az ifju? ... Az ifju tetszés-zaja
Fel-felzeng bájoló játékira;
De ah! titkon folyó könyűiben
Kihalt a néma, kínos szerelem.
Pápa, 1842. június