Kit a dal
istene
Szent csókjával füröszt,
Első vagyok, hazám,
Színházad népe közt.
Zengjen tehát a
lant!
S legelső énekem,
Pályámnak társai,
Tinéktek szentelem.
Az érzet
kútfeje
A dagadó kebel;
Dalomnak hangjai
Onnan szakadtak el.
S mint szívnek
gyermeki
A szívbe vágynak ők;
Engedjétek nekik
Honokba menniök. - -
Ki a müvészet e
Szent templomába lép,
Az, illő, hogy legyen
Főben, kebelben ép;
Az elme éjjele
S a megromlott kebel
E fának ágain
Gyümölcsöt nem nevel.
Két csillag
sugara
Derengje át egünk:
Hon és erény legyen
E két csillag nekünk.
Nem kell a
színpadot
Tekinteni csak úgy,
Mint hol mindennapi
Kenyérhez nyílik út;
A színpad célja
nagy,
A színpad célja szent:
Ez a szív parlagán
Erkölcsöt fejt, teremt.
Azért
érzelmeink
Gyulassza tiszta tűz,
Mely minden szennyet a
Kebelből számkiűz;
Mert várni lehet-e,
Hogy romlott föld alatt
A mag termő legyen
Gazdag kalászokat?
Föl hát! és míg
a szem
Csak egy sugárt lövel,
Előle a magas,
Szent cél ne vesszen el.
S ha ez lesz
életünk:
Édes jutalmat ad
A hon áldó szava
S a nyúgodt öntudat.
Kecskemét,
1843. március 5-e előtt