Borozgatánk
apámmal;
Ivott a jó öreg,
S a kedvemért ez egyszer -
Az isten áldja meg!
Soká nem voltam
otthon,
Oly rég nem láta már,
Úgy megvénült azóta -
Hja, az idő lejár.
Beszéltünk
erről, arról,
Amint nyelvünkre jött;
Még a szinészetről is
Sok más egyéb között.
Szemében
„mesterségem”
Most is nagy szálka még;
Előitéletét az
Évek nem szünteték.
„No csak
hitvány egy élet
Az a komédia!”
Fülemnek ily dicsérést
Kellett hallgatnia.
„Tudom, sokat
koplaltál,
Mutatja is szined.
Szeretném látni egyszer,
Mint hánysz bukfenceket.”
Én
műértő beszédit
Mosolygva hallgatám;
De ő makacs fej! föl nem
Világosíthatám.
Továbbá
elszavaltam
Egy bordalom neki;
S nagyon, nagyon örültem,
Hogy megnevetteti.
De ő nem
tartja nagyra,
Hogy költő-fia van;
Előtte minden ilyes
Dolog haszontalan.
Nem is lehet
csodálni!
Csak húsvágáshoz ért;
Nem sok hajszála hullt ki
A tudományokért.
Utóbb,
midőn a bornak
Edénye kiürűlt,
Én írogatni kezdtem,
Ő meg nyugonni dűlt.
De ekkor száz
kérdéssel
Állott elő anyám;
Felelnem kelle - hát az
Irást abban hagyám.
És vége-hossza
nem lett
Kérdezgetésinek;
De nekem e kérdések
Olyan jól estenek.
Mert mindenik
tükör volt,
Ahonnan láthatám:
Hogy a földön nekem van
Legszeretőbb anyám!
Dunavecse, 1844. április