A hold az égen egy
ezüst lant,
Megannyi húr a sugarak;
A hold ezüst lantján a szellők
Szellemkezekkel játszanak.
Egy faluhoz közelg
a vándor,
Egyúttal költő is talán?
Mert úgy elandalodva csügg a
Holdon s elömlő sugarán.
Megy, megy
tovább a méla vándor,
S eléri végre a falut;
A faluban csend, néma csend van,
Népsége régen elaludt.
A kántor háza
kapujánál
Szép hajadon leány zokog;
Az este hűs... ő pongyolában...
Reszketnek a gyöngéd tagok.
A vándor arra
ballag és szól:
„Mi lelt, mi lelt, szép hajadon?
Felelj, legszebbik holdsugár te,
Segíthetek-e bajodon?
Hűségtelen
kedvest siratsz tán?
Ha én lehetnék kedvesed,
Olyan lennék, hogy a világ még
Nem láta oly hűségeset.
Légy
holdvilágom, szép leányka!
S nem bánom: a sors bármit ad;
Legyen örök éj létem... csak hogy
Örökké lássam holdamat!”
Igy szólt a
vándor lelkesedve,
De a leányka nem felel;
Csak áll és némán nehezíti
Kis kendejét könyűivel.
A hold a kántor
szobájába
Sugárait most beveti;
A kántor, a lyány részeg apja,
Benn feleségét döngeti.
Hatvan, 1845. július 10-12. között