Száműztem magamat az emberek közűl,
Magányba mentem és mélyen rejteztem el;
Magam voltam csak ott és mégsem egyedűl,
Együtt valék a múlt ezer emlékivel.
És minden emlék oly gyászdolgokat beszélt,
Mik fölforgathatnák a szív s ész tengelyét.
Végigtekintettem
tulajdon sorsomon
És a világ során. Az és ez oly sötét!
S az éjben, mely minket homályával bevon,
Nem látjuk már az ég vezérlő jobbkezét;
Csak úgy botorkálunk majd ide, majd oda.
Ha botlunk s elesünk, valóban nem csoda.
Igy van. S e
gondolat, ez oly engesztelő,
Nagy úr ez, mely minden megbántást eltemet;
E gondolat, miként varázsvessző, elő-
Idézi ama mély rejtekből lelkemet,
Amelybe zárkozék, midőn az emberek
Olyan sokszor s olyan nagyon sértettenek.
Megengesztelt
szivem egy zöld olajfa-ág!...
Minden tőled kapott sebem felejtve van;
Megbékűlő jobbom fogadd el, oh világ,
Nem volnál rosz, ha nem volnál boldogtalan.
Boldogtalan vagy s én sajnállak tégedet,
S akit sajnálunk, azt gyülölnünk nem lehet.
Dömsöd, 1846 május