MINT MEGFOGAMSZOTT ÁTOK...

Mint megfogamszott átok, az őszi köd
Sötéten űl a puszta világ fölött.

Mi sötétebb, mint e ködborulat?
Az ifjunak arca, ki benne halad.

Megy a komor ifju, ragadja lova.
Száguldó paripán, komor ifju, hova?

„Mit tudta, hová megyen ősapánk, midőn
A paradicsomból kiűzve lőn?

Mit tudja, hová megyen az, ki szerelmet
Nem nyerve, a lyánytul örökre bucsút vett?”

S így céltalanúl az ifju halad.
Előtte, utána ködborulat.

Minden komor, minden sötét,
Csak két dolog, ami kis csillámot vét:

Egy sárga tövisfa, a reggeli dértül
S az ifju halvány arca szeme könyétül.

S nagy a csend, s a csendben nem hallani mást,
Mint egy sohajt és varju-károgást.

Szatmár, 1846. október 10. után