Szólt az
édesapa legelső fiához,
Amint ez paripát nyergel és kantároz:
„Csapd vissza, fiam, a gyepre paripádat,
Ne űlj rá; ne hagyd itt szegény vén apádat!”
De felelt a
fiú: „apám, el kell mennem,
Háború zajában hírt-nevet szereznem!”
S fölugrott a lóra, kengyelben két lába,
Sebes vágtatva ment háború zajába.
Hazajött a ló,
de bezzeg üres nyerge,
Ott áll a kapunál kapálva, nyerítve.
Hova lett gazdája? ellenség leszúrta,
Fejét lenyiszálta és karóra húzta. -
Szólt az
édesapa középső fiához,
Amint ez paripát nyergel és kantároz:
„Csapd vissza, fiam, a gyepre paripádat,
Ne űlj rá: ne hagyd itt szegény vén apádat!”
De felelt a
fiú: „apám, el kell mennem,
Minden úton-módon kincseket szereznem!”
S fölugrott a lóra, kengyelben két lába,
Sebes vágtatva ment erdők vadonába.
Hazajött a ló,
de bezzeg üres nyerge,
Ott áll a kapunál kapálva, nyerítve.
Hova lett gazdája? rabla, fosztogata,
A nemes vármegye végre megsokalta.
Egyszer
borozgatott fényes jókedvébe’,
Elfogták, s bevitték tömlöc-sötétségbe.
Nedves tömlöc-falról sok víz csorga rája,
Kivitték száradni az akasztófára. -
Szólt az
édesapa legkisebb fiához:
„Eredj fiam, te is, nyergelj és kantározz;
Szerezz hírt és kincset, kövesd két bátyádat,
Menj te is, menj, hagyd el szegény vén apádat!”
De felelt a
fiú: „apám, én nem megyek,
Hírvágy, kincsvágy soha nem bántott engemet.
Gondolatom sem száll falu határán túl;
Ásó-kapa választ el minket egymástul.”
Állott is
szavának, szent volt fogadása.
Nem lett híre, kincse, de lett boldogsága,
S apjával fogadta őt be egy sírverem,
Rajta zöld pázsit és tarka virág terem.
Pest, 1847. február