Vén torony áll a
rónaság felett...
Letűnt századba visz a képzelet.
Kevélyen néztek
hajdan e falak,
Mert ormukon szent jelt tartottanak.
A szabadság
zászlója volt e szent jel;
Csak játszott a viaskodó szelekkel.
Piros szárnyát hivólag
lengeté,
S kiben vér volt, elszántan jött elé.
Gyűlt a
toronyba a sok ifju bajnok,
Harc-öltözetnek csillogása rajtok,
De fegyveröknél
sokkal fényesebben
Sugárzott a hősbátorság szemökben.
„Markunkban a
kard, s benne lesz, amig
Szemfényünk vagy rabláncunk megtörik!”
Ezt harsogák s
mely ekkor kinn zugott,
A mennydörgés e zaj viszhangja volt. -
A sírba dőlt
egy századév ezóta,
Nincs a toronynak többé lobogója,
A szabadsági
zászló lebukott,
Ti is alusztok, dicső bajnokok,
Kik szabadon
inkább elestetek,
Semhogy rabszolgaságban éljetek.
A torony áll még
egyes-egyedűl,
Ez is maholnap már halomra dűl.
Idétlen rom,
mogorva, puszta váz,
Falai között senki sem tanyáz.
Csak a holt század
fekszik odabent,
Szemfödele a hosszu, méla csend.
Szalonta, 1847. június 1-10.