Kopogtatának.
Kérdém: ki van ott?
„Leány” felelt kinn, aki kopogott.
‘Leány? ah, úgy bocsánatot,
Ajtómat meg nem nyithatom:
Mit szólna majd menyasszonyom,
Ha megtudná idővel,
Hogy hölgyet fogadék el,
Mint vőlegény is... mert házasodom.’
„Épen azért jövék,” felelt megint
Szomoru hangon a lyány odakint,
„Épen azért jövék;
Nyiss ajtót, áldjon meg az ég,
Számomra csak kinyithatod,
Én régi szeretőd vagyok.”
‘Mit? régi szeretőm? ugy annál
Kevésbbé jösz be, bármiként akarnál.
Aztán nekem nincs régi szeretőm;
Rútul hazudtam, amidőn
Leánynak azt mondám, hogy szeretem...
Az csak költői szalmaláng vala,
Mely született s ellobbana.
Ez bennem a legelső szerelem,
Büntessen isten engemet, ha nem!’
„Senkit sem szeretél? az nem lehet,
Egyet szerettél, egyet, engemet;
Eressz be, én múzsád vagyok,
Vagy még most is hiába kopogok,
Midőn megmondám nevemet?”
‘Te vagy, galambom, kedves múzsám?
Miért nem szóltál? jer be hozzám,
Jer, nyitva ajtóm és karom,
Ölelj meg, édes angyalom!
Igen, te voltál az egyetlen,
Akit szerettem eddig életemben,
S szeretni foglak síromig,
Te drága szép leány, akit
Mellém a jó sors rendele,
Hogy légyen egy lény, melynek kebele
Hiven ver értem akkor is még,
Midőn a mondhatatlan inség
Korában elhagy az egész világ.
S ugy lett. Az árva ifjut elhagyák
Baráti, ismerősei.
Te nem tudád csak őt felejteni,
Te voltál hű vigasztalója, társa,
Mig tartott hosszú, kínos bujdosása.
És mostan téged én feledjelek,
Kihez csatolnak oly szent kötelek?
Nem, nem, örökre itt maradsz szivemben,
Ez a szív nagy, megfértek benne ketten,
S hiszem, tudom,
Hogy egymás mellett békeségben éltek,
Mert hisz te és menyasszonyom
Testvérek vagytok ti, édestestvérek:
Együtt születtetek az égben,
A csillagok legszebbikében,
S onnan le együtt szálltatok
Szivárványból szőtt szárnyakon
Egy szép tavaszi hajnalon,
Hogy engem boldogítsatok!’
Pest, 1847. június 14-30.