Nem ül
kevélyebben a huszár a lovon,
Mint az a kisbéres a vendégoldalon,
Behordta a szénát gazda padlására,
Üres szekerével ballag a tanyára.
Hat címeres
ökör sétál a szekérrel,
Legelöl a hajszás nagy csengetyűjével,
Ritka egy csengetyű, oly hangos a szava:
Harangnak illenék holmi kis faluba.
Kiált a
kisbéres: „Cselő, csákó, cselő!”
S a szekérből a nagy ostort veszi elő,
Kétöles a nyele, három a kötele,
Irgalmatlanul elkezd pattogni vele.
Kati ott
gyomlál a kis kertben serényen,
Mikor a szekér a házok előtt mégyen,
Még ki sem pillantott, és már ráismére
Ostora hangjáról a béreslegényre.
Ugy
megörűlt rajta, hogy nagy örömébe’
Nem paréjt, hanem egy szép virágot tépe;
Ha már ki van tépve, mit csináljon vele?
Nyujtja sövényen át a kisbéres fele.
A kisbéres
pedig koránsem az, aki
Az ajándékot nem szokta elfogadni,
Kivált, ha neki azt szép leány kinálja,
S legkivált ha az a szép leány babája.
Elfogadta, föl
is tüzte kalapjára,
S fölugrott megint a szekér oldalára,
És közéje vágott szép hat tinajának,
S most még kevélyebben tartott a tanyának.
Mit fejében
gondolt s érezett szivében,
Mit el nem mondhata ott hirtelenében:
Azt utjában olyan szépen elfütyölte,
Hogy a pacsírták is tanulhattak tőle.
Szatmár, 1847. szeptember 1-7.