Látod, látod...
vagy hiszen mit látnál?
Késő éj van, s ez még nem elég:
Éj a földön és felhők az éjen;
Kétszeres gyászt vett föl a vidék.
És a szél, ez a
hazátlan szellem,
Kit be nem fogad se’ ég, se’ föld,
Ég és föld közt elkárhozva bujdos...
Hallod, hallod, hogy nyög, hogy süvölt.
Könnyü nékünk,
feleségem, könnyü,
Pamlagon te és karszékbe én,
Idebenn a kényelmes szobában
A meleg kemence közelén.
Oh de vannak, kik
most kinn bolyongnak
A viharban szabad ég alatt,
Fürteiket megcibálja a szél,
Amidőn mellettök elszalad.
Ablakokból itt-ott
oly hivólag
Kandikál ki egy-egy mécsvilág,
De ők tovább mennek... csavargónak
Ki nyitná ki háza ajtaját?
Hej pedig ki
tudja, hogy mi volt az
Ilyen, vagy mi lesz belőle még?
Hogy tovább ne menjünk: egykor én is,
Én is iy földönfutó valék.
Míg kifáradt,
gyöngült lábaimmal
Gázolám az országúti sárt;
Lelkem addig csüggedetlen szárnyán
Magasan fönn az egekben járt.
Így ballagtam, ábrándozva: egykor
A hazának mily kincset hagyok.
S aki láta, mit gondolt felőlem?
Azt hivé, tán, hogy tolvaj vagyok.
Pest, 1847. november