Mosolyogj rám,
édes feleségem!
Nincs virág a földön és az égen
Csillag, amely képviselhetné a
Kedvességben mosolygásodat.
Már ha rajta
arcodon a felhő,
S fúvalom, mely elröpítse, nem jő:
Tedd szelíddé, aranyozd meg, kérlek,
Mosolyodnak hajnalával azt. -
Puszta télben a
kert puszta fája
Milyen vággyal, mily ohajtva várja
A tavaszt, mely néki majd virító
Lombot ád és zengő madarat!
A vándor, ki
messze-földön jára,
S éjjel ér be falva határára,
Várja, várja: mikor csillog rá már
Házából a nyájas mécsvilág?
S a beteg, ki
bús ágyán az éji
Sötétséget hosszan, hosszan nézi
S egyedűl: mint várja epedőn a
Támadó nap első sugarát!
S a halottak,
koporsóba zárva,
Miként várnak a föltámadásra!...
Oh, de hát én, én még mindezeknél
Jobban várom mosolygásodat.
Mosolyogj hát,
én kérlek, hű férjed,
Akinek ha szíve könyvét érted,
Tudhatod, hogy benne mindenik sor
Egy élet, mely érted halni kész.
Tudhatod, hogy
arcod tükre lelkem,
Éspedig nagyító tükre, melyben
Hosszu és mély tőrdöfés az, ami
Kis redő csak homlokod fölött.
Mosolyogj hát,
üdvem alkotója!...
Ajkad, kezed, térded csókolója,
Álmaid hiven-virasztó őre,
Életednek árnya, férjed, kér.
Pest, 1847. december