Miért zárjátok el
az útamat?
Bocsássatok!
Előre vonnak vágyaim, de én
Használni s nem ragyogni akarok.
Veszélyben a hon,
s tettre híja föl
Minden fiát,
S reményeim, szikláin állok én,
Lelkemre százszoros viszhang kiált.
Szilárd reményem, mint a sziklakő,
Mely nem remeg,
Hogy helyemen majd becsület marad,
Hogy a hazáért sokat tehetek.
A tettek vágya,
tettek ereje,
Mint vad patak,
Folyt rajtam át, amelynek habjai
Szilaj morajjal mélybe omlanak.
Fölnézek a
nyárdéli napba és
Nem fáj szemem,
Lenézek örvény fenekére és
Lenézek bátran, nem szédül fejem.
Közönséges
napokban csak megáll
Más is helyén,
De majd ha minden ember tántorog,
Ottan leszek majd, s nem tántorgok én!
És jőni
fognak rettentő napok,
Amilyeket
Csak álmodik most holdas éjeken
Az őrülésig rémült képzelet.
Nem várok én
dicsőséges s dijat
Munkáimért...
Kötelességet ingyen tenni kell,
S kötelesség munkálni a honért;
És a
dicsőség? isten hírivel
Tovább mehet,
Nem kell nekem kacér leány, midőn
Ölelhetem hű feleségemet.
Miért zárjátok
el az útamat?
Bocsássatok!
Előre vonnak vágyaim, de én
Használni s nem ragyogni akarok.
Pest, 1848. július