Ti ákácfák e
kertben,
Ti szépemlékü fák,
Amelyeken szivemnek
Oly drága minden ág.
Kedves fák,
üdvezelve
És áldva legyetek.
Áldom még azt is, aki
Titeket ültetett.
Harmatnak s
napsugárnak
Áldása rajtatok,
Vidám dalosmadártól
Reszkessen ágatok.
Örök tavasz
lakozzék
Zöld fürteiteken,
Hogy éltetek, miként az
Enyém, oly szép legyen.
Itt láttam én
először
Kedves galambomat,
Itt láttam őt először
Ez ákácfák alatt.
Itt űlt e
lombok alján,
Itt űlt szemközt velem,
Itten röpült szeméből
Szivembe szerelem.
Tudom még, hogyne
tudnám?
Habár régen vala,
Az órát, hol kigyúladt
Szerelmem hajnala.
Ez volt a hajnal!
ilyen
Nem ékesíte még
Téged, te véghetetlen,
Te régteremtett ég.
Letűnt immár e hajnal,
Megértem a delet,
S ez tán nem oly regényes,
De sokkal melegebb.
Mikor jön majd az
alkony,
Szerelmem alkonya?
Ettől ne félj, szivemnek
Imádott asszonya!
Eljő ez is,
de későn;
Azért jő majd, ha jő,
Hogy légyen arcainkon
Szép arany szemfedő.
S a földbe ha
letesznek,
Majd csillag képiben
Ragyog le zöld sirunkra
Sötétkék éjeken.
Nagykároly, 1848. október 22.