Veszett csaták,
csufos futások!
Bármerre nézek, mást nem látok,
Miként a sár, amelybe
Követ hajítanak be,
Ugy feccsen szét a harcok mezejérül,
Oh nemzetem, képedre a gyalázat,
S a hit már-már sokak szivében gyérül,
Hogy mindörökre jármodat lerázod.
Ki ismer engem csüggedőnek?
Kislelküséggel engemet ki vádol?
De aggodalmak néha rám is jőnek
Most a jövő rejtélyes távolábol,
Jőnek, miként az éji denevérek
S el-elvisítják itten magokat,
Hogy rá szivemben hidegséget érzek
És lélekzésem szinte elakad.
Hazám, hazám,
magyar haza,
Elátkozott föld vagy hát?
Ki volt, ki így megátkoza?
Hogy rajtad a szabadság
Örökké csak földönfutó legyen,
Ki pillanatra hozzád menekűl,
De amint jön, megint megyen,
Elűzik kérlelhetetlenűl!
Hányszor kelénk fel három század óta,
Lerázni hősleg a bilincseket!
S kardunk mindig behullt a vérfolyóba,
Mely meghasított keblünkből eredt,
S ájulva amint a földön feküdtünk,
Kacagva tombolt a zsarnok fölöttünk.
Most talpon állunk
újolag...
Azért állottunk volna fel,
Hogy újra földhöz sujtsanak?
Nem, nem, most győzni vagy meghalni kell!
Csatára, nemzetem,
Halál vagy győzelem!
Föl, föl, te jobban nem szeretheted
A szép halálnál a csuf életet,
Te inkább sírba fekszel, mint mocsárba...
De aki kész a hős-halálra,
Az diadalmaskodni fog.
Induljatok
Százezerével, miljomával
A szolgaság Egyiptomábol
A szabdsági Kánaánba,
Mint Mózses népe hajdanába!
Nekik volt, van nekünk is istenünk,
Ő fog vezetni tűzoszlop képében,
S az ellenség kiomló vére lészen
A vörös tenger, melyen átmegyünk!
Debrecen, 1848. december