|
2.
Szulimán Egerre veté gondolatját,
Hogy annak el-kidöntse erõs bástyáját,
De hamar az Isten térité tanácsát,
Hamar megforditá Szigetre haragját.
8.
Császár Mehmet Gujlirgi bassának adá
Bosznát, hogy siessen oda, parancsolá;
És hogy arra szorgalmatos gondja volna,
Valami kárt keresztyén ott ne csinálna.
9.
Kétezer lovassal Mehmet megindula;
Nem sok nap mulva érkezék Siklós alá,
Ottan az szép mezõn táborát szállitá,
Maga szép sátorát ottan felvonyatá.
10.
Siklósi Szkender bék hozzá mene gyorsan,
Mehmetnek köszöne, s így szóllá okossan:
„Uram, tetszik nékem ez csudálatossan,
Nem veszed eszedben, hon szállottál mostan.
11.
Vagy azt tudod-é, légy békeséges helyen,
Ellenség nélkül való szép török földön?
Nem vagyunk immár drinápoli mezõben,
De kaur kardjának kitettetett helyen.
12.
Az keresztény várak nem oly messze vannak;
Higgyed, Szigetvárban éh farkasok laknak,
Csaknem éjjel nappal ezt az mezõt járják,
Még az hóstádban is mieink nem laknak.
13.
Te jüvetelednek már régen hire van,
Itten szállásod is pór elõtt nyilván van,
Mellyet ha meghallott szigeti okos bán,
Fejemet kötöm én, hogy régen lesben van.
16.
Az szent Mahometért, kérlek uram téged,
Magadat te itten ne szerencséltessed;
Hanem inkább én tanácsomat kövessed,
És az keritésben táborodat vigyed.”
19.
Mehmet az keresztényt nem esmeri vala,
Mert õ nevelkedék mindenkor udvarban,
És õ hiszen vala bolond Alkoránban,
Egy török hogy megöl négy keresztént harcban.
20.
Azért az Szkendernek nem sokat hisz vala;
Mosolyogva magában, ily választ ada:
„Köszönöm tanácsodat, Szkender Alboda,
De megbocsásd, táborom helyét nem váltja.
23.
De az mely Zrinirõl beszéllesz énnékem,
Még nagy Sztambolban is jött hire fülemben.
Ur Isten, ha nékem lenne oly szerecsém,
Hogy ez mezõn véle megesmerkedhetném!
26.
Szkender, ha akarod, ketten eggyütt háljunk,
Meleg kávé mellett agg szót kovácsoljunk,
Osztán mi virattig mind bizvást aluggyunk,
Mert tudom bizonnyal, kaurt mi nem látunk.”
27.
Szkender igy felele: „Bátor itt maradok
Éjfélig, uram, körülötted udvarlok,
És azután osztán várban beballagok,
Néked nyugodalmas écakát kivánok.”
28.
Igy beszélnek ketten; azonban egy legény
Aranyos bõr-zofrát földre leteritvén,
Két szép bársony vánkost az zofra mellé tén,
Szerecsen tésztával sátort megfüstölvén.
29.
Vánkosokra ketten ottan leülének,
Egymást közt sok dologrol beszélgetének,
Kávét kicsin fincsánbol hörpörgetének,
Osztán az után vacsorát is evének.
30.
De az étel után egy szép török gyermek
Ura hagyásábol az házba belépék,
Szép gyöngyházos tassán kezében tündöklék,
Fejét betekerte gyenge patyolatvég.
31.
Az eggyik válláról szép bársony kaftánnyát
Lebocsátá, kezdé igazgatni kobzát;
Ablak felé üle, öszvehajtván lábát,
Igy kobza szavával nyitá hangos torkát:
32.
„Miért panaszkodjam, szerencse, ellened?
Ha bõvited mindennap én örömemet,
Nem szakadsz el tülem, az mint vagyon hired,
Hogy állhatatlanságban van minden kedved.
33.
Kikeletkor áldasz az szép zöld erdõvel,
Szerelmes fülemile éneklésével,
Égi madaraknak sok külömbségével,
Viz lassu zugással, széllengedezéssel.
34.
Nem irigyled nékem az én egyesemet.
Inkább hozzá segétsz, szeressen engemet;
Soha el nem vészed az én vig kedvemet,
Neveled óránként gyönyörüségemet.
35.
Adsz nyáron nyugovást és szép csendességet,
Szép ciprus árnyékokat, hüvös szeleket,
Gyönge tûvel varrott szép sátorernyõket,
Szomjuság-megoltó, jó szagos vizeket.
36.
Õsszel sok gyümölccsel, citrommal, turunccsal
Ajándékozsz bõven, szép pomagránáttal;
Erdõn vadat nem hagysz, mert nékem azokkal
Bõven kedveskedel, és jó madarakkal.
37.
De télen, az mikor minden panaszkodik,
Akkor az én szûvem inkább gyönyörködik;
Erõs fergetegen szûvem nem aggódik,
Mert szép lángos tüznél testem melegedik.
38.
És vagyon császáromnál nagy tisztességem,
Mindenek között vagyon nagy böcsületem,
El nem fogyhat soha az én sok értékem,
Van jó lovam, éles szablyám, szép szerelmem.
39.
De kötve vagy, szerencse, az én lábomhoz,
Mer elfuttál volna eddig gonoszomhoz,
Ha volnál szabadon; de rám gonoszt nem hozsz.
Mert kötve vagy, szerencse, az én lábomhoz,”
40.
Igy szólla az gyermek. De nagy szigeti bán
Mehmet jüvetelét póroktol meghallván,
Nem kérkedik világgal; más gondokban van,
Jó vitézeket mindjárt öszvehivatván.
41.
Nyolcszáz lovast válogat, ezer gyalogot;
Ezekkel, gondolja, visz végben nagy dolgot.
Jó vitéz lovára maga is fölugrott,
Maga szép szólgáihoz osztán igy szóllott:
44.
„Ahon az pogány nép, ül bizvást Siklósnál,
Boszna felé indult huszonhat zászlóval,
Nem fél keresztyéntül; beszélli fölszóval,
Hogy siklósi mezõn mi szégyenünkre hál.
47.
No már, én jó szolgáim, bátran induljunk,
Urunk JÉZUS nevét háromszor kiáltsuk,
Az pogány ebektül mi semmit ne tartsunk.
Mert Isten mi vezérünk s kemény paizsunk.”
48.
Igy indulának el körösztény vitézek
Eggyütt Zrini gróffal, szép zászlós seregek;
Délután az óra már ütött kettõt meg,
Lobognak az zászlók, fénlenek fegyverek.
55.
Rikoltás, kiáltás esék az táborban,
Azt tudnád, ördögök ugatnak pokolban,
Felrözzent az bassa, nem késik sátorban,
Jó lovára ugrék fegyveres páncérban.
70.
Mindennek vagyon már szemén ellensége,
Török és keresztény öszve van keverve,
Halók jajgatása, élõk serénysége
Nagy porral kevereg eggyütt magas égbe.
71.
Messzirõl meglátá horvátországi bán,
Mint bánik népével megdühödött Rézmán.
Lovát sarkantyuval meginditá bátran,
Azhon immár népe csaknem futásban van.
72.
Igy mond: „Hová futtok, ti vitéz emberek?
Nézzétek, kicsodák, kik tikteket üznek.
Tehát ennyi keresztényt egy török gyermek
Megfutamtat mezõben?”
74.
Igy szólla s nem többet; Rézmánra szágulda,
Annak ismeg kezében van kemény dárda.
Mikor az jó Zrinihez közellyebb juta,
Nagy erõvel, merészséggel reá hajtá.
75.
Kemény vasas paizs az hajtást megtartá,
De az vasa paizst ugyan átaljára,
De belõl páncéron által nem járhata;
Zrini éles pallossal Rézmánra csapa.
76.
Meg nem tartá aztot az acélos páncér,
Kiomlék Rézmának vállábul piros vér;
Mindazáltal az vitéz török meg nem tér,
Hanem karddal ismég Zrinihez csapni mér.
77.
Azonban Mehmet is messzirõl érkezék,
Látja, miben vagyon az fia, Rézmán bék;
Hogyha nem érkezik hamar az segitség,
Ezennel egy fia éltének lészen vég.
78.
Mint magas hegyekbõl leszállott kûszikla,
Kinek sohun nem lehet nagy tartalékja,
Nagy sebességgel dül, s álló fákat rontja,
Bont, tör, merre gördül és semmi sem tartja:
79.
Ugy Mehmet, fiának látván veszedelmét,
Valakit hon talál, elvészi életét;
Öl, vág, ront és szaggat, az ki menetelét,
Tartóztatni akarja õ sietését.
80.
De mikor oda jün, fiát halva látja;
Gondold meg, szüvének vagyon-é bánatja?
Mint az fene tigris kölkét halni látja,
Hálóját vadásznak s magát is szaggatja.
81.
Igy mond jó Zrininek: „Avagy te engemet
Fiam mellé tészesz s elviszed fejemet,
Avagy és ezentül kiontom véredet,
S elevenen megrágom kemény szüvedet.”
82.
Eggyütt illyen szókkal az nagy grófhoz csapa,
Mellyért kemény sisakja ketté szakada,
És ha basa kardja meg nem fordul vala,
Az lett volna Zrininek végsõ órája.
83.
Az Isten angyala az csapást megtartá,
Az Mehmet kezében szablyát megforditá,
Gyorsan az kölcsönért kölcsönt megforditá,
Mert kardjával eggyütt jobb kezét elcsapá.
84.
Lovastul kemény földre Mehmet leesék,
Vitéz Zrini utánna gyorsan leugrék:
„Mehmet! roszul torlod meg fiad veszését,
Ezentõl késérni fogod fiad lelkét!
85.
De ne félj, meg nem halsz nagy dicséret nélkül,
Mert lá, megölettetel Zrini kezétûl.”
Igy mondván kibocsátá lelkét testébül,
Mert elválék feje kegyetlen mellyétül.
101.
Másfelõl Farkasics, mint sivó oroszlány,
Pogány török testet magas halomban hány.
Megholt õmiatta Durlik aga, Rézmán,
Bassa kihája is fekszik földet rágván.
102.
Adatik õnéki tágos és széles út,
Mert minden elõtte, az merre lehet, fút,
Nem külömben, mikor kilövik, az álgyút,
Csinál széles nyilást, az mig helyére jút.
103.
Csak te magad nem futsz, nagy óriás Rahmat,
Farkasicsra bátran hozod nagy botodat;
Régen Rahmat elhagyta az maga lovát,
Gyalog, mint egy torony, hordozza nagy botját.
104.
Heában, Farkasics, megvárnod ezt karddal,
Nem árthatsz õnéki kemény pallosoddal;
És hogyha el nem ejted eztet puskáddal,
Vagy maga terhével lever, vagy nagy bottal.
105.
Ottan legelõször puskához ragada,
Az vitéz Farkasics Rahmatra iránza;
Nem ijede Rahmat, de nagy bátran monda;
„Félénk eb, messzirõl látni akarsz halva.
106.
Bár pattanyust oltalmadra hozz magadnak,
Nem árthatsz te avval ennek az Rahmatnak;
Bár tüzzel állj ellen én buzogányomnak,
De étke léssz ebeknek és az hollóknak.”
107.
Ottan az Farkasics nagy mellyében löve,
De magas óriás evvel le nem düle;
Bottal Farkasicsnak az fejét megüté,
Félholton lova mellé földre terité.
108.
Magát is Farkasicsra esni bocsátá,
Mert seb miát lábon tovább nem állhata;
Átkozódván magábul lelkét bocsátá,
Mely testét éltében oly kevélyen tartá.
109.
Nincs már tartalékja Zrini seregének,
Mert futnak elõtte az török vitézek;
De ihon jün gyalog kegyetlen olaj-bég,
Nem akar elfutni, de akar halni még.
110.
Sisaknak csak az fele vagyon fejében,
A többi mind eltörött sok ütközetben,
Szablája eltörött, csak fele kezében,
Maga lustos porban és keresztény vérben.
111.
Száz lik van paizsán, száz kopjadarabok,
Most már környülvették az egész gyalogok
De mint küsziklának nem ártanak habok,
Ugy semmit nem tehetnek bégnek gyalogok.
112.
De mihent Zrini Miklós eztet meglátá,
Lovon gyorsasággal oda szágultata,
Vitéz olaj-béget bántani nem adta,
Mert nagy vitézségét maga is csudálta.
113.
Igy szólla Zrini: „Add meg, vitéz, magadat,
Eléggé mutattad már vitéz voltodat,
Kiért nem kivánom én is halálodat;
Vagyok Zrini, ne szégyenld megadásodat.”
114.
Ottan karddarabját az bég elhajitá,
Zrini nevére szüvét mert meglágyitá.
Az jó grófnak térdéhez ily szóval futa:
„Uram, te nevedre bég magát megadta.
115.
Higgyed, hogy senkinek én másnak magamat
Meg nem adtam volna, mig birnám karomat,
Mert vitéz olaj-bégnek mondom magamat,
Én szép Pécsen tartom mostan lakásomat.”
116.
Ezután az nagy bán tombitát fujata,
Maga szép seregét mind öszvehivatá,
Mert az szép nap is már lovait elhajtá,
Oceanum tengerben mert beusztata.
117.
Bassa táborában magáét szállitá,
Szorgos istrázsáit körüle jártatá,
Ott hált azon éjjel. Mi volt másodnapra,
Azt bizom negyedik rész historiámra.
|