|
13.
Egy üdõvel megtölt török vala hadban:
Ennek eredeti volt bõ Aegyptusban,
Elméjében ennek iszonyu tudomán,
Az neve peniglen hatalmas Alderán.
14.
Alderán, az mely birt iszonyu lelkekkel,
Minden elementummal és nagy fölyhõkkel,
Égi planetákkal, föld-rözzenésekkel,
Nagy villámásokkal, meny-ütõ küvekkel.
15.
Ez császárhoz belépék, igy kezde szólni:
„Hozzád jüvésemet te fogod csudálni,
De érts meg az okát, mert fogok használni,
Mert ellenségidre fogok kárt szállatni.
16.
Rettentõ lölköket láncozva én tartom,
Némelyt csak kárára másnak kibocsátom;
Az egész poklokon vagyon én birtokom,
Ezekkel az kaurt, ha akarom, rontom.
17.
Azért semmit ne félj, és ne készits erõt,
Csak te nyugodalmassan várj egy ki üdõt,
Szigetre ráhozom rettenetes fölyhõt,
Kénküves tüzeket s az egész ördögöt.
18.
Meglátod, mit használ Istenek, Jézusok,
Ha én tudományommal reájok omlok;
De imé még én tenéked többet mondok,
Fölhozom nagy Alit, mely az õ rontójok.”
19.
Elhiteti császárt Alderán ily szókkal,
Mert szavát bizonyitja szörnyü átkokkal,
Elbocsátja azért tündért szabadsággal,
Õ viteti magát fekete lovával.
20.
Alderán elröpül az fekete lovon,
Helyt keres magának erdõ közt egy sikon.
Tizenkét keresztény iffiat õ titkon
Táborbul kihozat, mellyek voltak láncon.
21.
Ezeknek gégéjét nagy késsel megmetszi,
Ártatlan véreket medencében teszi,
Több társait osztán megátul elküldi,
Az nagy teátrumon csak magát szemléli.
23.
Alderán egy réz vesszõt kezében vészen,
Iszonyu circulust maga körül tészen;
Duplázza nem messzi osztán az fövényen,
Legbelsõnek maga áll az közepében.
24.
Csuda charakterek tüle formáltatnak
Keresztény vérébül minden circulusnak;
De még ugyis békét nem ád az holtoknak,
Mert minden kerékre négyen huzattatnak.
25.
Négy világszegletre elröndöli üket,
És mindenik mellé tesz rút billyegeket,
Igy engeszteli pokolbéli lelkeket,
És igy kezdi el rettenetes verseket:
26.
„Halljátok, siralmas pokolbéli lelkek,
Kik égben társokat el nem szenvedtétek!
Halljátok rettentõ Acheron-istenek,
Pluton és Sterapon, és fõ fejedelmek!
28.
Halljátok, és jertek az földbül ki gyorsan,
Eggyik se maradjon az pokol gyomrában;
Most kit ti kedveltek, az az óra itt van,
Az kiben kaurnak kell menni romlásban.
29.
Harcot és viadalt rájok parancsolok,
Nagy kegyetlenséget titületek hivok;
Jüjjenek hát elõ Styx lobogós lángok,
Furiák, Hárpiák, száz Briareusok.”
35.
Alig mondhatá ki Alderán ezeket,
Ihon sötét fölyhõk fogák az egeket,
Háromszor megrázá Luciper az földet,
És besötétiteté csillagok fényét.
36.
Ihon az föld szinét feketén befogták,
Az eget is szörnyüen beburitották
Tigrisek, sárkányok, kegyetlen hiennák,
Rettenetes óriások és chimerák.
37.
Ott vagyon Tantalus eggyütt asztalával,
Fene Atreus, Licaon gyalázattal,
Medusa feje is mérges tajtékokkal,
Szörnyü Eumenides lobogó fáklyákkal.
38.
Ottan Diomedes fene lovaival,
Kegyetlen Terodaman oroszlányokkal,
Iszonyu Busires véres oltárokkal.
Procusták, Lestrigonok iszonyusággal.
39.
Ottan meghallhatni Scillák ugatását,
Kegyetlen Gerion szörnyü jajgatását,
Fene Mezentius és Falaris kinját,
Ezer Briareust, Cerastát és Hydrát.
40.
De mindezek között kevélységgel sétál
Az világröttentõ szörnyüséges halál.
Mindent irtózással meggyõz és nagysággal,
Mind két keze terhes iszonyu kaszával.
41.
Igy jünnek az lölkök és más ezer formán,
De kinek vagyon ezt leirnya hatalmán?
Elöl jün Pluto is tüzes lova hátán,
Elõl Astragora kénküves taligán.
42.
Ezek elõtt Alderán igy nyitá meg nyelvét:
„Halljátok, halljátok Alderán beszédét:
Ki vette ördögnek el az õ fegyverét?
Vagy õ hatalmában kicsoda csorbát tett?
43.
Egyszer, azt megvallom, égbül leestetek,
És csillagos eget örökkén vesztétek,
De senki nem vette el ti fegyveretek,
Nem tett erõtlenséget senki bennetek.
44.
Mégis ti szégyennel csak elszenvedtétek,
Mikor az föltámadt ember közzületek
Kivive lölköket, és mind közzületek
Nem volt, ki ellent állott volna keresztnek.
45.
Minden nyavalyátok onnan jütt azután,
Hir kitrombitálta, szemetek körösztfán
Nem mér megállani, és az föld gyomrában
Elbujtok elõtte, ha elõttetek van.
46.
La, ha ember boszut eggyet elszenvedett,
Régen ellenségnek többre okot ejtett,
Miért rettegtetni kell azt vitéz szüvet,
Az mely az égben is oly nagy próbákat tett?
47.
Ihon ujabb boszuság jün fejetekre,
Az ég azt végezte ti szégyenetekre,
Hogy minden ellenség fusson kereszt jelre,
És minden tisztesség szálljon körösztyénre.
48.
Igy van, mert egynihány nyomorult körösztyén
Világ három része ellen bujt Szigetben,
Nincsen bizodalmok õnekik semmiben,
Csak abban, ki függött, s az õ körösztiben.
49.
Ötszázszor ezeren megszállottuk üket,
Harmada ott hagyá kedves életünket,
Két fa, körösztül dült, meggyõz mibennünket,
Minket törököket, ti hiveiteket.
50.
Föl fakat fegyverrel, föl és vitézséggel,
Jertek rá Szigetre kénküvel és tüzzel.
Porrá kell égetni mind emberrel, küvel,
Rontani kell eggyütt emlekezetével.”
51.
Itt hallgata Alderán, de az pokol-lölkök
Sürün Sziget felé mind elröpülének,
De kiált Alderán, parancsol az földnek,
Nagy Alit kihozza vesztére Szigetnek.
52.
Hallgat az föld, de amaz veri lábával,
És igy nyitá meg nyelvét nagy rikoltással:
„Elpártolni tülem akarsz-é károddal,
Kedvemet megszegni megáltalkodással?
53.
Én Alderán, hagyom, az ki sötétitök,
S fölyhõben öltöznek, ha akarom, egek;
Ha akarom, viszont az fölyhõk leesnek,
És tisztán maradnak az levegõ egek.
54.
Ha akarom, szómmal tengert háboritok,
És mikor akarom, habot leszállítok,
És minden szeleknek bizvást parancsolok,
Tülem hallgatnak minden elementumok.
55.
Tégedet is égbül alá szállithatlak,
Aranyas hold, ha segétségemre hilak;
És koporsóban is hagyott árnyékoknak
Miért ily erõvel ne parancsolhassak?
56.
Jüj ki, Hazret Ali, jüjj ki föld gyomrábul!
Hozd ki nagy zöldfikárt te mély koporsódbul;
Ismét kell itatni lovadat vértóbul,
Már elfeletkeztek kaurok voltodrul.”
57.
Nagyon ordit, az föld ily parancsolatban
Egyszersmind kétfelé megszakad magában,
Elõhoz egy lovast fejérszin atlacban,
Feje takarva van tiszta patyolatban.
58.
Szög ló van alatta, de szomorusággal
Járatja az lovat az szép holdvilágnál,
Egyszer nehéz szemmel föltekint haraggal,
Alderánt meglátja nagy circulusoknál.
61.
„Mit akarsz énvelem, kegyetlen Alderán,
Hogy általam örülj Szigetvár-romlásban?
De te, eszes lévén, csalatkozol abban,
Hiszem vég szakadott az én hatalmamban.
62.
Szigetben nem laknak ollyan körösztyének,
Kiknek árthassanak Alkorán-levelek,
Sem az pokolbéli és koporsós lelkek;
Nagyobb Mahometnél Istene ezeknek.
63.
Mert õ fog énvelem égni örök tüzben,
Miért gyönyörködtünk az keresztény vérben?
Nem örül az Isten büntetés-vesszõben;
Mi voltunk, ám küldött minket örök tüzben.
64.
De ezek már más üdõk és más emberek,
Látom, az Istennél igen kedvesebbek,
Hogysem elõbb kik voltak egyenetlenek;
És ûk is elesnek; de jaj véreteknek!
65.
Hárman kegyetlenül éltét Szulimánnak
Megfonták, kis üdõt várnak kemény Párkák;
Ezentül meglátod, miként elszaggatják;
És semmi haszonra jüttek ki Furiák.”
67.
Igy szól Hazret Ali, rettenetes lován
Röpül keservessen az több lölkök után.
Akkor eszbe vevé õ magát Alderán,
Hogy keresztyénekkel az igaz Isten van.
68.
Röpül és érkezik iszonyu seregben,
Hon Phlegeton kevert minden sötétségben,
Hon az Tisifone fuj iszonyu kürtben,
Belzebub sereget rendelt sötét égben.
69.
Futkosnak Furiák iszonyu fáklyákkal,
Azt tudnád, világot meggyujtják azokkal,
Kegyetlen Harpiák iszonyu szájokkal
Véres mérget okádnak nagy undoksággal.
70.
Haragos Astragora szeleknek kapuját
Megnyitá, beütvén villámos dárdáját,
És leoldá láncrul az kevély nyakokat,
Õk szárnyokkal keresik nagy Szigetvárát.
71.
Akkor Eurust bajra hivá északi szél,
Amaz penig fegyverétül semmit nem fél,
Boreas haraggal sugár szárnyára kél;
Ez mindenik Szigetnek kegyetlen veszély.
72.
Meghajtá Szivárvány aranyos kéziját,
Erõssen villámik, mintha lünne nyilat;
Kevély Orion is forgatja nagy kardját,
Mindenik Szigetre! és Szigetre! kiált.
73.
Futnak az bástyákra keresztény vitézek,
De nem állhatják meg erejét az tüznek;
Járnak az lángjai Vulcanus istennek,
Senkit az bástyákhoz közel nem eresztnek.
74.
Mert az törökök is sok tüzes labdákkal
Egyaránt futkosnak szörnyü Furiákkal,
Az külsö várat már megvették ostrommal,
Bán belsõ várban szorult ötszáz magával.
75.
De ottan sem lehet maradás sokáig,
Mert tüz fejek fölött már sürün villámik;
Sok ezer lélektül Zrini késértetik,
Õ penig, mint egy kü, semmit nem rettenik.
76.
Igy mond vitézinek: „Ne féljetek semmit,
Mert evvel Isten érdemünket öregbit,
Ha száz ennyi ördög dühös szájt reánk nyit,
De nem árt lelkünknek, mert az Isten segit.
77.
Pokolbéli lölkök vannak ellenséggel,
Az mi reménségünk van penig Istennél;
Õérte meghalunk mi jó kedves szüvel,
Legyen ugy, az mint õ szánta magában el.”
78.
Igy szól, és igy csinál szüvet õ magának,
És az õ rettenetes vitéz hadának,
Parancsolja osztán három fõ vajdának,
Hogy az vár piacán ûk harcot álljanak.
79.
Ezek bátorsággal törökre omlának,
Külsõ vár piacán az törököt vágják,
Heában szemekben kénküessõt fujnak
Késértõ ördögök, mert vitézül járnak.
80.
Ott fegyver fegyverrel öszvetalálkozik,
Vitéz is vitézzel öszveelegyedik;
Sötétségben köztök csak jajgatás hallik,
Rettenetes halál köztök gyönyörködik.
81.
Ki fuja az lölkét sok sebein által,
Ki magábul ereszti nagy átkozódással;
Nem hull az keresztény, de török falkával,
Mert egyszersmind veszni fog vitéz virágszál.
82.
Láttatik, hogy az tüz száll keresztyénekre,
Penig inkább ráhull pogány törökökre;
Szerecsent és tatárt, törököt veszélyre
Mind egyaránt elhajt Istennek tetszése.
83.
Futkos kegyetlenül megdühödt Delimán,
Cáspiai hegyben mint sivó oroszlány.
O, mennyi tüzeket õ Szigetben behány!
Mennyi csapást fölvesz õ maga paizsán!
84.
Egy nagy cárbunculus az sisakján vala,
Ezen sötétben is megesmerik vala,
De jobban az kûnél fénlik õ szablyája,
Jobban szablyájánál az õ bátorsága.
85.
Õ, mint egy éh farkas az barom-ól körül
Mellyével próbálja, ha kert elõtte dül:
Igy jár Delimán is az Szigetvár körül,
Próbálja, elõtte ha kûfala ledül.
86.
Demirhám másfelõl hasomlit Furiát,
Mert rettenetesül forgatja nagy vasát.
„Deli Vid! Deli Vid!” minduntalan kiált,
„Hon vagy és miért röjtetted el magadat?
87.
De bujj el fal közé, vagy földnek alatta,
Bujj el, az hon lakik indus s garamanta;
Megkeres Demirhám, s lölköd kibocsátja
Ez az rettenetes kezembéli dárda.”
88.
Nem türheti tovább Deli Vid ily szókat,
Az harcot elhagyá, s hon török eb ugat,
Oda rugaszkodik, és néki igy kiált:
„Hitetlen, hon láttad az én bujásomat?
89.
De te hitetlen vagy és meg nem érdemled,
Hogy Deli Vid kardot is vonjon ellened,
Mert hitedet, szódat és emberségedet
Mind Öszvekevervén, egyszersmind megszegted!”
90.
Megesmeré Vidot szavárul szerecsen,
Eggyet fohászkodék nagyot keservessen,
És igy szólla Vidnak törökül eszessen:
„Kérlek, hogy hallgass meg, Vid, figyelmetessen.
91.
Mindketten csalatkozunk az mi elménkben,
Sem te el nem bújtál, sem én jó hitemben
Csorbát, sem gyalázatot soha nem tettem,
Bujásodat harag mondatja énvelem.
92.
Ha az egész tábor megszegte az hütit,
Esztelenek gondolván az én vesztemet,
Én vagyok-é vétkes? láttál jól engemet,
Láttad-e, hogy kértem kitül segitséget?
93.
De ez meglett immár, most üdõnk van hozzá,
Jer ki az mezõre, ne nyujtuk hosszabbra.
Megválik, Deli Vid s Demirhám kicsoda,
Éljen, kinek Isten engedi s jó kardja.”
94.
Nem menne örömest Deli Vid ki várbul,
Mert nincs engedelme annyira urátul,
De török nem akarja hagyni magátul,
Azért bátorsággal Demirhámmal indul.
100.
Mosolyog Demirhám, de belõl mást forgat,
Mert elõl megérzi utolsó óráját;
Szüve jüvendõl csuda gondolatokat,
Mégis bátran néki keményéti magát.
101.
Mikor Szigetvártul jó tova valának,
Egy szép kerék rétet völgybe találának;
Azt tudnád, akartva ezt harchoz csinálták:
Itten halálos bajt csak ketten vivának.
102.
Rettenetességgel Demirhám haragját
Éleszti magában, kirántja szablyáját,
De Vid elõbb égben az Istenhez kiált:
„Uram, tekints meg most égbül te szolgádat!
104.
Uram, most ugy légyen, az mint te akarod.”
Ily szók után kirántá az éles kardot.
Nem messzi magátul nézi Demirhámot,
Nehéz fegyver alatt hogy fuj tüzet, lángot.
105.
Öszvecsapának osztán oly kegyetlenül,
Mint tengeren gállya ha kettõ öszvedül;
Az ki vizen marad, annak szüve örül,
Az ki esõben van, annak kétségben hül:
106.
Igy most az két vitéz jól vigyáz magára,
Forgatja szablyáját társának kárára;
Mindenike penig készebb az halálra,
Hogysem egy kis félelem mutatására.
107.
De pogány két kézzel emeli fel kardját,
Lebocsátva találja Deli Vid sisakját,
Onnan csuszamodván megsérti oldalát,
Ugyhogy onnan folyni vöres patakot lát.
108.
Deli Vid nem retten, ugrik Demirhámhoz,
És nagy erõsséggel csap az orcájához,
Nem megyen heában vitéz kard pogányhoz,
Orra közepétül lemene szájához.
109.
Akkor vért és mérget okádik szüvébül,
Nem tarthatja magát haragos mérgébül,
Nem vigyáz, hogy ellent vessen mesterségbül,
Ujitton ujitja csapást kegyetlenül.
110.
Deli Vid peniglen megkapja az nyakát,
Másikkal megnyitá sok helyen oldalát;
Verõdik kezében, és ordit, nem kiált,
Mert sebektül, haragtul õ nem is szólhat.
111.
Demirhám, mint fáklya, hogy látja utolját,
Duplázni akarja vitézséges voltát:
Vid kezébül gyorsan kitekeri magát,
S nagy csapással vágá Deli Vidnak nyakát.
112.
Sisakjával osztán megvágja homlokát;
Tovább nem tarthatja lábon immár magát.
Ledül és dülve is megvágja az lábát,
Végezni akarja vitézül óráját.
113.
Vid penig eséshez jobban kénszeréti,
Mert mellyét fényes karddal ketté feszéti,
Arra siralmas lelkét föld alá veté,
Nagy árnyékkal életét besötétiti.
114.
Maga is Deli Vid tovább nem mehetett,
Csak alig magában tartja az életét;
Közel Demirhámhoz õ is ott elesett.
Látja ég az lölkét, fövény szíja vérét.
Légy bizonsága, ég, Deli Vid végének,
Mert sok szemmel nézted utolját éltének:
Egy csöppig kiadta vérét Istenének,
Légy tudománytévõ Deli Vid végének!
|