Pars septima
(Hetedik ének)

                    1.
Minekutánna már szép hajnal szekere
Mindeneket inditott gyönyörüségre,
Szép fülemülét keserves éneklésre,
És szigeti vitézeket nagy örömre.

                    2.
Eljöve az gyors hir császár táborában:
Zrini Oszmán basát megverte nagy harcban,
Életét s fegyverét elveszté Hamviván,
Elveszté kedves fiát basa Murtuzán.

                    3.
Esék ez fülében az vad Demirhámnak,
Kiért szüvét ereszté sértõ bánatnak,
Esztelen szaggatja ruháját magának,
Mintha használhatna avval Hamvivánnak.

                    12.
Demirhám dühösségét császár esmerte,
Azért megrivogatni ottan nem merte.
„Ihon most indulunk, néki azt felelte,
Társod volt Hamviván, állj bosszut érette.”

                    13.
Azért megindula Szulimán táborral,
Igen hadviselõ okos rendtartással;
Ére Szigetvárhoz ugyanazon nappal
Délután két órakor nagy táborával.

                    14.
Szigetvár bástyáját Zrini szintén nézte,
Meglátá messzirül, magát fölvitette
Iszonyu sürü por, s megy égbe keverve,
Ugyhogy eget-földet mind besötétötte.

                    15.
Megláták késõre osztán sok törököt,
Szintén mint levegõben az sötét fölyhõt,
Beburétva vagyon sokaktul mert az föld,
Mintha hegy mozdulna az sik mezõ fölött.

                    16.
Az seregek fölött magas por csavarog,
Alattok rettenetességgel föld robog,
Sok ezer vörös zászló az széllel lobog,
Gondolnád, tenger is hogy most  reád forog.

                    17.
Megszálla vár körül világrontó tábor,
Mint szintén az Dunán az jéges sürü sor.
Mindenütt fejérlik sok számtalan sátor;
Senkitõl õ nem fél, erejében bátor.

                    18.
Császár köröskörül megnézé az várat,
Azután maga is egy halmon túl szállott.
Akkor egész tábor Allahü kiáltott
Egymás után háromszor, messzi megállott.

                    19.
Az egész jancsárság elrendölt seregben,
Puska mindeniknek kártévõ kezekben;
Ezt minnyájan kilövék az magas égben,
Császár jüvéséért vannak nagy örömben.

                    20.
De az ágyukat is egyszersmind kilüvék,
Azt tudnád, leszakad reád az magas ég;
Alol az föld robog, repedez mint egy jég,
Sziget bástyája is féltébül mozdul meg.

                    28.
Két lövéssel nagy kár esett az törökben;
Sokkal nagyobb történék mostan Szigetben,
Mert Farkasics Péter régi betegségben
Késziti nagy lelkét Isten eleiben;

                    29.
S csak azon törõdik, hogy ágyon halna meg.
Esztelen, akaratját élõ Istennek
Panaszkodással nem fordithatja meg.
Õ vitézek elõtt igy panaszolkodék:

                    30.
„Hej, hej, én fátumom mely igen kegyetlen!
Ettül mindenkoron szüvemben rettegtem,
Dicséretlen ágybul hogy éltemet küldjem
Mindenható kegyelmes Isten kezében.

                    31.
O, százszor boldogok, kik hazájok mellett
Vitéz módra letették kedves élteket,
Szerencse penig azért tartott engemet,
Hogy haszontalanul fogyassam éltemet.

                    35.
De jól van, ha ugy van, mint Isten akarja;
Gyakorta szolgáját keménnyen sujtolja,
Azért hogy mennyekben szebben koronázza,
Szenvedéséért bõven ajándékozza.

                    36.
Ihon, vitéz barátim!  mostan meghalok,
Néktek jó szerencsét Istentül kivánok,
Egekben értetek jó Istent imádok,
Vitézek, legyetek most  Isten hozzátok!”

                    37.
Igy Farkasics Péter végezé életét,
Az Istenhez küldé vitéz tiszta lelkét.
Siratja jó Zrini õ kimenetelét;
Igy nagy fohászkodva elkezdé beszédét:

                    38.
„O, forgó szerencse, átkozott, kegyetlen!
Miért ragadád el ez vitézt hertelen?
Az mi nyavalyánknak ez volt hea szintén,
Hogy ne légyen Farkasics mostan eleven.

                    39.
O, élet, mely hamar ez világbul kitünsz!
O, rövid élet, tülünk mely gyorsan röpülsz!
Mikor inkább kellenél, akkor te megszünsz,
És, mint harmat nap elõtt, egyszersmind eltünsz.

                    40.
Mint harmat nap elõtt, mint hó az tüz elõtt,
Mint álom elõttünk, mint füst a szél elõtt,
Vagy sebes forgószél mint hajtja az fölyhõt,
Ugy tünsz el elõttünk s kivánságunk elõtt.

                    41.
Csusz haszontalanul rút kigyó az réten,
Semmit nem törõdik unalmas vénségén,
Û megiffiadik, mikor jün kedvében,
Elveti vén bõrét s megifjul testében:

                    42.
Ember penig, az ki isteni formára
Meg van ékesitve, Isten-ábrázatra,
Hogyha elérkezik utolsó órára,
Nem tér s meg nem ujul, de mégyen halálra.

                    43.
Megvénheszik az föld, elveszti szépségét,
De ujul, ha éri kikelet idejét;
Az nap elvégezi estve õ menését,
De megujul reggel, kihozván szekerét:

                    44.
Csak maga egyedül az nyomorult ember,
Az ki gyors vénségérül soha meg nem tér;
örök folyásában van az fris forrásu ér;
Emberben peniglen soha nem ujul vér.

                    45.
Viz, tüz, föld és nagy ég tartanak sokáig:
Ember, ezek ura, egy szempillantásig;
Kûfalok, nagy tornyok sok száz esztendeig:
Ember, ki csinálta ezeket, óráig.

                    46.
Csak egy van, ki megmarad koporsó után,
Az mely megmutatja magát világ fogytán:
Jószágos cselekedet, nagy öröksége van,
Ujul mindenkoron halhatatlan voltán.

                    47.
Ujul hát, Farkasics, az te vitéz neved,
Noha az nehéz föld befödi testedet.
Cselekedeteddel az halált meggyõzted,
Most Isten jobb kezén van gyönyörködésed.

                    48.
Ottan fizetõdik most világi munkád,
Vigan nézik angyalok sebeid nyomát;
Ottan, mely véredet hazádért hullattad,
Örök boldogságodra szentek fordétják.”

                    49.
Igy Zrini Farkasicsot eltemetteté,
Osztán gondot visel várra mindenfelé;
Szigeti vitézek vannak csendességbe,
Mindenütt bástyákon nagy gondviselésbe.

                    50.
Török megszállott volt már köröskörül,
Mindenütt sok török szép ödõnek örül;
Csak maga Szulimán nagy gondokban õszül,
Bán merész szüvéjért nagy félelemben hül.

                    51.
Nem késik sokáig szigeti vitéz bán,
Bátorodik szüve ellenségét látván;
Mint az rettenetös örméni oroszlán
Kijön barlangjábul, ottkinn fegyvert látván:

                    52.
Igy Zrini Szigetbül törökökre megyen,
Erõs emberölõ van dárda kezében,
Mozgatja gyönge szél strucctollát fejében;
Ötszáz vitéz utánna megyen szép rendben.

                    53.
Megfordult hozzájok, igy szólt seregeknek:
„Halljátok, mit mondok, ti erõs vitézek,
Elsõ  nap, elsõ harc lesz most elõttetek,
Ma félelmet tennünk kell török ebeknek.

                    54.
Ma török császárral mi megesmértetjük
Mi szüvünk, mi kezünk, micsodás fegyverünk.
Ma rettenetessé kell magunkat tennünk,
Azért, vitéz szolgáim, emberek legyünk,”

                    80.
De nem tudom, Demirhám honnan érkezék,
Mert harcrol kiáltás fülében beesék.
Gyorsan az harcolók közikben férkezék;
Látja, hogy törökök az futáshoz készek.

                    91.
„Én vagyok Deli Vid, felelte az másik,
De miért karátyolsz, szájad nyelveskedik?
Az én kezem miát Hamviván ott fekszik,
Majd ugyan ez miát fejed földre esik.”

                    92.
Demirhám, mint ördög, hogy eztet meghallá,
Hogy ez keze miát lett társa halála,
Nagy demecki kardot kezében ragada,
Ugy megyen dühösséggel nagy Deli Vidra.

                    93.
Mint két haragos libiai oroszlán,
Öszvetalálkozván az nagy széles pusztán
Próbálják körmöket egymás szõrös hátán:
Ugy két vitéz tészen Szigetvár határán.

                    94.
Demirhám haraggal s dühösséggel nagyobb,
De vitéz Deli Vid igaz hüttel bátrabb;
Nem enged egymásnak, szikráznak az kardok,
Magokon merõ vas nagy messzirül ragyog.

                    95.
Török két csapással Deli Vid paizsát
Darabokra rontá, de török sisakját
Deli Vid eltöré, mert szablyája lapját
Üté az sisakhoz, megsérté homlokát.

                    101.
Mikor sötét vala, Demirhám igy szóllal:
„Mi itt, mint az vakok, törjük bolondsággal
Heában magunkat, s nem árthatunk karddal
Egymásnak; nem jobb lész-e harcolnunk nappal?

                    102.
Nappal akkor munkánkat az irigy sötétség
El nem titkolhatja, mert meglátja nagy ég,
Meglátja Szigetvár, és az török sereg,
Micsodás bosszut áll rajtad Demirhám bék.

                    103.
Azért esködjél meg nékem az Istenre,
Én is megesküszem Mahomet hütire:
Hogy te is visszatérsz, én is, erre helyre,
Mihent néked, nekem is módunk leszen benne.

                    104.
Mert sötétség miát most nem harcolhatunk,
De hiszem, még lehet alkolmatosságunk,
Mert tudom, ily hamar innen el nem válunk,
Valamig titeket falbul ki nem vájunk.”

                    105.
Felel az Deli Vid: „Képes beszédedet
Szeretném; de énnékem módom nem lehet,
Hogy bizonnyal, tudnám kijüvetelemet,
S mint tegyen ki nagy had ellen életemet.

                    106.
Bár elhidd aztot, ha bizonnyal tudhatnám,
Hogy maga ellenségem lenne Demirhám,
Soha én elõtte fal közé nem bujnám,
Hanem erdõn, mezõn, mindenütt megvárnám.”

                    107.
„Ne félts, Deli Vida, mástol életedet,
Mert hozok tenéked császártul levelet,
Demirhám csak maga lészen ellenséged,
Szulimán beköti igaz török hitét.”

                    108.
Igy halálos veszélyre megalkuvának.
Azután egymástol hamar elválának,
Mint két erdei kegyetlen fene bikák,
Kik szarvokkal egymásnak nem árthattanak.