|
Szeptemberben,
éjjel, vadászatról jőve, Wejér Ábrám pihenőt sem engedett a
kéjtől fáradságtól kiállott vendégeknek, megcsendítette a várkastély
harangját, megfúvatta a kürtöket: «tornára!» kiabálták a huszárok, sipogta a komornyik.
A lovardában készen volt a tornára minden. A luszterok
ragyogtak, a dámák páholyai fölé boróka-fenyő baldachint emelének a
darabontok, a tölgy asztalokon már édesen-kéken füstölt a mazsolás puncs...
Az öreg Taroczkay Gergely gróf vezette befelé Perei
Krisztinát, az ősz dáma helyet foglalt, mosolyogva bólintott mindenfelé,
aztán stecherjét folyton reszkető kézzel, de folyton folyvást szeménél
tartotta. A dámák, a leányok, az urak betolulván, mélyen meghajoltak előtte,
Wejér Ábrám megcsókolta nénje homlokát és intett a zöldruhás versenymesternek,
hogy kezdődhetik.
Apróságokkal kezdték. Szentkereki Pali ezüst tallérokat
tartott két ujja között és Wejér Ábrám hosszucsövű pisztolylyal
lövöldözött arra. Kilenczszer kilőtte, tizedszerre szinte elhibázta és egy
kicsit szakitott a Szentkereki körméből. Perei Krisztina deakulum
flastromot tett rája, aztán Pali lőtt tizszer, s talált mind a tizszer.
Az asszonyok beszélgettek ezalatt. Ezt már megszokták.
Más következék, valóságos torna. Két mezőségi mágnás fényes pánczélinget
öltött, lóra ült s ugy ment egymásnak. Közöttük Wejér Ábrám lovagló korbácscsal
ingerelte egymásra a két paripát, még jobban a két embert. Rövid nyaka egészen
vörös lett azalatt, kicsiny homlokán megdagadtak az erek, verességet árasztva
rövidre nyírt, ősz haja alá.
- Ne hagyd magad, üssed, öld meg...! - kiáltá hol egyik,
hol másiknak.
Azok egészen neki tüzesedtek. A mélységes csendben
fogcsikorgást és egy galambszivű mellecske hangos, gyors pihegését
lehetett hallani. Perei Krisztina még reszketőbb kézzel szoritotta
szeméhez okuláréja fogantyúját...
Egyszerre mindenki elnevette magát.
Gógé, a czigány peczér állt az ajtóban, kitátott szájjal,
felhúzott szemöldökkel, fehéren, mint a kréta. Valamit akart mondani, de nem
tudott, mutatta véresre mart karját, kimarjult kezét, melyen hiányzott egy ujj.
- Megette... megette... nyögte ki végre nagy kinosan.
*
Egy hajtó - havasi oláh, Harhula nevű - holttestét
hozták be az udvarra. Medvére lesett a radinoti rengetegben, ura parancsából,
hogy majd jelentse neki. Nagyon hamar találkozott a medvével, tüzelnie kellett
rája, elhibázta előszörre, aztán meg a megereszkedett puskapor fogott
tüzet. Nagyon megcsúfolta a féreg, nem hagyott rajta emberi ábrázatot...
Ábrám gróf ott hagyta a tornát, kiment megnézni a testet.
Két oláh, szintén Harhulák, ott állottak a halott fölött, kezükben fáklyával.
Hidegek voltak, mint a szeptemberi éjjel és az urnak minden kérdésére csak
egy-egy szóval feleltek. Azzal sem törődének, hogy Wejér lehajol a halott
társukhoz és szelíden, gondosan, megigazítja a fejét, szólongatja, mint egy
gyermeket.
- Tor lesz? - kérdezte az egyik.
- Hozzátok be, erre! - mondta a gróf.
A testet letakarták egy fekete atlasz szoknyával,
melyet Luigi, a komornyik teremtett elő, aztán bevitték a lovardába. Ott
letették a középre, az ur viaszgyertyákat állíttatott melléje, és
őrizetére alabárdost hívott. Azután pópákért küldött a szomszéd falukba,
elhozatta mind:
- Huzzátok ki az ágyából, a melyik nem akar.
Csendben várták a papokat. A leányok czitromvizet
ittak, a dámák meg az urak csendesen szörpölgették a forró puncsot. Ábrám gróf
leült a nénje mellé és hallgatott.
Jöttek a pópák, hat elvadult arczú, nagy fekete
szakállú, szál legény. Misének öltözve, teljes ornátusban. Megálltak a holttest
fölött és énekelték khórusban a halotti éneket.
- Krisztina néném, a keszkenőjét! - szólt Wejér
Ábrám és apró, keselyüszemeiben nagy könnycseppeket morzsolt szét.
*
Hajnal felé elásta Harhula Pétert a másik két Harhula.
Még csak három óra volt, hatkor kelni kell, az urak nem tartották érdemesnek
lefeküdni. Ábrám grófnak jó kedve kerekedett megint. Felöltözködött
tetőtől-talpig pánczélba és mérkőzésre hivta a két mezőségi
gavallért. Mindjárt-mindjárt sarokba szoritotta őket és a hogy cselei
sikerültek: aczélkaczagása nagy visszhangot vert az elcsendesedett szálában.
Ingerkedett velük, gúnyolta őket, de egyszerre csak szeméhez kapott:
megint arra vette magát a vér, két paripa helyett két tüzes vermet látott.
Elfelejtkezett arról is, hogy asszonyok vannak még
itt, hogy Perei Krisztina nénje hallja és elbődült mint egy bölény.
Leszállt a lóról, szégyenkezve, támolyogva, és szó nélkül háló kamrájába ment.
*
Hat órakor, reggel, Luigi sorra járta a vendégek
szobáit; meggyujtotta a gyertyákat, teletömte elemózsiával a vadásztáskákat.
Egy pár percz mulva indult az egész társaság, hajtóstul, cselédestöl a rengetek
felé.
A tüz irányába mentek, hol Wejér Ábrámnak kellett
várakozni reájuk, rendes szokása szerint, mert a gazda mindig serényeb volt
vendégeinél.
Ott is találták, a kicsiny vadászával, egy tömzsi
parasztgyerekkel együtt. Övig pőrére vetkőzve ott állt a tűz
mellett, a gyermek meg vadászkürtből, forrásvizzel öntözte. Az óriás mell
párolgott, tüzelt, mig környöskörűl dér feküdt az avaron, a tölgyek
lombjai vörösre csipve, fázósan zizegtek.
Tél volt már itten és a fára mászott hajtók látták,
hogy a hegyek alja is fehér már. «Hó van!»
Mindannyiuknak
különös jó kedvük támadt. Nagyokat húztak a rózsolisos palaczkból, Ábrám gróf
tréfásan magához szorította egycsövű Lazaro Lazariniját és jelt adott a
kürtösöknek.
Megindultak
lefelé a ritkás erdő avarján. Szólott a kürt, csaholtak a kutyák, a lovak nyerítettek alant.
A ház ura maradt hátul, a gyerekkel. Minduntalan
meg-megállt s oda szólt a gyereknek:
- Kölyök, a vállad! Belé-beléfogódzott, mert tartott
attól, hogy elesik. Szemei mindegyre kápráztak, minduntalan tüzes kerekeket,
halmokat, veres fákat látott. Majd egyszerre teljes sötétség borította el, nem
látott semmit.
Belefogódzott egy fiatal cserbe és megrázta azt:
- Nem látok, nem látok semmit! - ordítá és vak dühében
szinte kitépte a fát.
Alant a völgyben gazdáikra lelt paripák vidáman
nyerítettek. Az erdőmester egy sziklahasadékból jelölte a helyeket... az
első igazi kürtszó remegtette meg a szeptemberi reggel szűz
csendességét.
És neki le kellett ülni a fa alá, tehetetlenül, mint
egy böngészésben kifáradt pulyának.
|