|
Fel kellett menniök a fővárosba; ez lett a vége a
veszekedéseknek. Fel a miniszterhez; ha az sem segít, fel a királyhoz.
Anya és leánya egy másodrangu szállóban helyezkedtek el.
Két szobájuk volt, egy nagy és népes útra szolgáló ablakokkal.
- Ha az ember itt csak az ablaknál ül is: többet lát,
többet élvez, mintha otthon akármit csinál, akármennyit jár-kél! - mondá az
asszony. Heléna is szerette az ablakokat. Néha egész délelőtt is kinézett
rajtuk, mint a hogy vidéken szokás.
Nagyon sokat voltak otthon. Ismerősük alig volt itt,
szinházba nem igen jártak, a leány félt a tűztől, aztán az idegen
emberek sorsa fent a szinpadon nem is érdekelte valami nagyon. Jobban szeretett
otthon csendesen horgolni, a járókelőket nézve eközben. Az anya pedig
ezalatt minisztertől miniszterhez járt, a kit csak megkaparíthatott, annak
elbeszélte az ügyét, mindenkitől tanácsot kért: hogy lehetne a gyámját
elmozdítani. Sehogy sem lehetett. Pedig a belügyi államtitkár
előszobájában egy fiatal hirlapiróval is megismerkedett Gold Istvánné. Az
czikket is irt az érdekében. Egy kis novella alakjában tálalta fel a dolgot.
Otthon ez feltűnést keltett, de az illetékes körök nem vették figyelembe,
vagy észre sem vették. De ha siker nem is támadt a nyomában, szerzett nekik egy
jó ismerőst, a kivel ezután együtt nézhetett ki az utczára Heléna.
A hirlapiró szidta a léha tömeget, a leány csendesen
horgolt és nem sokat törődött ezzel a sajátságos hosszu fiatal emberrel, a
ki olyan lassan és ünnepélyesen beszélt, mint a hogy a franczia drámákban azok
a kiállhatatlan fiatal bölcsek szoktak.
A mama készakarva gyakran egyedül hagyta őket.
Meglátszott rajta, hogy valamit tervel, a mint igy egymás mellett ülnek. És a
fiatal ember is gondolkozóvá lett egyszerre, néha hirtelen elnémult, majd
hirtelen az özvegy felé nézett.
Tekintetük találkozott, meglepődtek. - Megérezték,
hogy gondolatuk egy e pillanatban.
A leány pedig nem tervelt s nem is sejtett semmit.
Tett-vett nyugodtan. Sőt jól is érezte magát, egészséges volt, nagy,
erős, izmos; jól aludt, étvágygyal evett. Se teste, se lelke nem kivánt
semmit is.
Tizennyolcz éves, világos barnahajú volt s az a férfi,
a ki nem keresi a nőben is a raçet, szépnek is
találhatta. Ezt pedig kevés keresi. A hirlapirónak se jutott még eszébe.
|