|
A kupéban ültek. Már egy félórája valának férj és
feleség.
Este lett. Szebbnek, kivánatosabbnak látták egymást ebben
a homályban, mint valaha. Reszkettek a gyönyörüségtől s a vágytól, de alig
érinthették meg egymást: rajtuk kivül még öt útitárs ült velük együtt, szíva
ugyanazt a villamos levegőt.
Legfeljebb csak beszélgethettek. A nyugodt, a szótalan
leány beszédes lett. A férfinek is heves vágya támadt megvallani, elbeszélni
mindent. Úgy érezte, hogy addig nem vallhatja teljesen a magáénak Helénát: a
mig az meg nem ismeri szive legbensőbb érzését, legtitkosabb titkait is.
Mint mikor a bűnöst valami mondhatatlan presszió arra kényszeríti, hogy
friss bűnét bevallja annak az embernek, a kivel legelsőbb találkozik,
őt is a gyónás vágya sodorta magával.
Egy kis mezővárosban esküdtek esti hat órakor, öt
óra mulván valami nagyobb városba kellett érkezniök, a hol meg akartak pihenni.
Még egy órának kellett eltelni tizenegyig. Ez alatt az
idő alatt a férj mindent elbeszélt a feleségnek. Elmondva, hogyan alkudtak
meg háta mögött anyjával az ő kezére. Vádolta a haszonleső anyát,
vádolta magát könyörtelenül; gúnynyal szólt a szegény leány történetéről
is, nem feledte el elmondani azt sem, hogy tulajdonképpen a munka megunása
vezette hozzá, s hogy kezdetben éppen nem szerette, s hogy egy kissé sokalta az
anyának fizetendő summát. Hanem most!
Most szereti, imádja, a mint nem imádtak még leányt. A leány szó nélkül hallgatta
vallomását, néma volt áradozásaira is. - Lehetetlen volt kivenni, mit érez, mit
gondol?
Olyan csendes volt, mintha aludnék, olyan mozdulatlan
volt, mintha meg volna halva.
- Valami bajod van? - kérdé a férfi, a mint
kiszálltak.
- Semmi... sincs... - szólt Heléna.
A férfi kocsi után nézett, mely a szállóba vigye
őket, az asszony addig a váróteremben leült. Egy öreg, kopasz, alacsony ur
ült mellette, a kit egy másik ur ügyvédnek nevezett.
Úgy látszott, mindaketten idevalók voltak,
beszédjökből azt is kivette Heléna, hogy várnak valakire.
A férj késett, hanem bejött egy harmadik ur, a ki azt
jelentette a másik kettőnek, hogy a kire vártak, nem jelent meg.
Az ügyvéd társai kifelé indultak. Ekkor lépett a
terembe a férj. Egy pár lépésre Helénától, a ki az ügyvéd mellett állt s a mint
Heléna megpillantotta a belépő Pethes Antalt, egy elhatározó mozdulattal
hirtelen az öreg ur karjába kapaszkodott s szinte higgadtan igy szólt hozzá:
- Uram! Gold Helén vagyok, Károlyból. Megszöktem, megbántam,
vezessen el, mentsen meg!
...A két fiatal ember minden gondolkodás nélkül
karonfogta Gold Helénát s az ment velük, nyugodtan, éppenséggel nem
tüntetően, mintha rokonaival menne. Egyetlen egyszer sem nézett vissza
férjére, a ki úgy állott ott, mint egy hegy: notizált. Csak nézte, nézte s nem
volt ereje ahhoz, hogy utána iramodva, megfogja kezét és igy szóljon hozzá:
- Asszonyom! ön az enyém egészen, örökre!
Nem volt az övé, egy cseppet sem, soha többé.
|