|
Egy leány, tizenhárom éves, olyan üde, olyan bájos, mint
virágzó almafa-ág - észrevette, hogy az anyjának udvarolnak. Valami nagy,
fekete, karcsu, elszánt képü férfi. Fölvetette rá a szemeit és azt találta,
hogy olyan rút, olyan titokzatos, mint a milyennek az ördögöt képzelte nyolcz
vagyis inkább hét éves korában. Odafordult apjához és szépnek, kedvesnek látta.
Még a kopaszodás vidám homloka fölött, az is milyen édes!
Valami nagy titok előtt állott és ez a titok
egyszerre elfogyasztotta minden mosolyát. Melancholika vett rajta erőt, a
papája, mint orvos, vascseppeket irt számára, anyja pedig az étellel kinozta.
Mindennap kikapott azért, mert nem reggelizett, ebéd alatt is erről
folyott a szó, de mintha nem is róla beszéltek volna, ült némán, szeliden,
világos szemeivel elmerengve a levegőben. Arcza oly átlátszó volt már,
hogy szinte világított, a mint estenként elhuzódva a lámpástól, megbujt az
ebédlő homályos zugában és onnan kémlelte anyjának teli, szines, még
egészen friss arczát.
Bizonyára csudálkozott, hogy a kedves szőke fejre
nem volt irva semmi a titokzatos valamiből. Hogy édesgetően,
szeliden, a szivéből szivesen beszélt az urával és gondját viselte,
magához ölelte két kis testvérét. Hol vannak a hitszegés fekete jelei? Talán
már mindenki látja, csak ő nem. Egészen megzavarodott, félt, szeretett
volna meghalni. Előbb azonban tudni akart mindent, tényeket.
Lesett rájuk furfangosan és alattomosan, reszketve és
vakmerőn, mig előtte állott a tény, mindenki másnak föltétlen
bizonyosság, de neki egy rettenetes szivfagyasztó, misztikus valami.
|