|
Egyszerre különös erély szállotta meg, «Szólni fogok anyámnak!» gondolta magában. Nem mert. «Apámnak mondok meg mindent!» Csaknem elájult ebbe a gondolatba.
Tisztában volt azzal, hogy itt cselekednie kell és
tanácsért mindenféle könyvekhez fordult. Talált egy franczia könyvre, ebben
anya és leány egy férfit szerettek. Bár nem értette tisztán az elbeszélést,
megrettenve dobta el magától. Nagy furfanggal, idősebb leányoktól akart
megtudni némi dolgokat. Csak egy tudta elképzelni, hogy leendő férjén
kivül valaha mást is szeressen. Egy kis, sovány, fekete leány, a többiek
valamennyien az egy és örök szerelemre esküdtek.
Vizsgálgatta az asszonyokat az utczán, mohón
hallgatódzott, ha valahol pletyka ütötte meg füleit. Otthon pedig az ablak
mellett ülve, szinte megerőltetve szemeit, nézte az utczát, a várost,
melyből csak néhány utczát ismert. - Mi minden rettenetes dolgokkal lehet
teli ez a hely, mely hullámzik zúgva körülötte, mint egy oczeán... Mi van az
előtte ismeretlen mélységekben? Ott, hol anyja jár, mosolygó arczczal,
kábult fejjel?!
Valahol egy
szerelmes asszonyról kopott hasonlatot olvasott. Ez a hasonlat elevenedett meg előtte minduntalan.
Anyját látta, a mint rohan lefelé valamely meredeken, tátongó mélység felé. És
vonja maga után férjét, gyermekeit... az egész világot. Álmodozásai közben
szinte látta a meredeken növő sárga, aszufüvet és a nagy, éles köveket is.
Föl-fölsikoltott álmában, elgyengült végképp és azzal aludt el, hogy tenni fog.
|