|
Váratlanul vidéki rokonok jöttek, és anyja elment velük
az Andrássy-útra képeket nézni. A kis leány torkát fájtatta, lefektették,
otthon hagyták. Alig mentek el, ruhát kapva magára, átszaladt anyja szobájába.
Leült az iróasztal mellé, a fekete, mégis oly kaczér kis székre. Bámulta a
butorokat, mint valami idegen embereket, és azok szólottak hozzá különös,
idegen szóval.
Az asztal lapján violaszin tintacsepp. Nem-e abból a
tollból hullott ki, a melylyel irt annak?
Lehajtott fővel, szemére hullott szőke haján át nézte ezt a cseppet
és dús fantáziája, lágy gyülölsége táplálkozott belőle. Tágra nyitott
szemei előtt megint megelevenedett a könyvből vett hasonlat, mind
szinesebben, mind domborubban... Észre se vette, hogy háta mögött a szobalány
meggyujtotta a lusztert és hogy utána belépett a nagy, fekete arczu férfi és
köszöntötte csendesen, hangosabban.
Fölrezzent, maga előtt látta, nem rémült meg
tőle jobban, mint álomképeitől, egy pillanatig még azok egyikét látta
benne és szótlanul nézett rája. Aztán egyszerre fuldokló sirás fogta el és
fölugorva székéről, a mig két kezével elfödte arczát, rimánkodva szólt:
- Ne bántson bennünket!... Hagyjon el, menjen...?
|