|
A kép ez volt: a leány karjait leeresztve, a sirást
leküzdve magában, egyszerre szikrázó szemekkel nézett a férfira. Az,
elhalványodva, zavarában mosolyogva állt vele szemben. A kalapját forgatta
kezében, mint egy paraszt legény, ha uri asszony előtt áll. Perczek
teltek, mig visszanyerte önuralmát és erőltetve fölnevetett.
- Ó, maga kis bolond, hát én bántom magukat! Ki mondta azt
magának?
- Látom - szólt a kis leány alig hallhatólag - anyámat és
magát. Menjen innen el és ne jöjjön többé ide soha. Mondja, hogy nem akar...
- De miért, mit tettem?
A leány nem mondott többet, elöntötte a sirás. A férfi
odament hozzá és csitította:
- Rossz kis leány, micsoda csunya gondolat a mamájáról,
szégyelje; ki verte a fejébe? Ezek a nyomorult cselédek! No, ne sirjon, minden
úgy lesz, a mint maga akarja, nem jövök többet...
A kis leány fölemelte fejét, rája nézett, de olyan
különös, olyan bűvös tekintettel, hogy a férfi nem tudta kiállani.
Lesütötte a szemeit, zavartan mosolygott és ismételte:
- Többet soha...
Majd hirtelen tréfára fogta a dolgot és hirtelen
megpillantva a leány mellére tűzött aszu buzavirág-szálat, mondá:
-
Ha nekem adja azt!
A
kezében volt.
Csakugyan
nem jött többé. Anyja kezdetben csodálkozva, később izgatottan nézett
körül. Ugy látszik várt és nem akart kérdezősködni. Lassankint belefáradt
a várakozásba és irt. De büszkesége nem engedte, hogy elküldje a levelet.
Inkább várt az ablaknál, a lépcsőházban. Hosszú vizitekre ment egyedül és
leverten jött haza. Levertsége ráragadt az egész házra, férjére is. Csak a kis
Hanna arczán fakadt ki ujra az elhervadt mosoly, gyermek lett ismét, vidáman
tért vissza bábuihoz, olykor leselkedett még anyjára és egyszer rajta is kapta,
amint szobájában, a sötétben összegubbaszkodva sirt.
Odarohant
hozzá és megölelte. És sirt ő is édesen keservesen, a leghalványabb
sejtelme nélkül annak, hogy miért? Megkönnyebbült szive áradt ki, a nő
ébredt föl benne, a ki sir a szerelmes asszonynyal, akárki legyen az, talán
egyszerüen csak azért könyezett, mert anyját szenvedni látta?
Könyeik
összefolytak. Az egyik - oh be nagyon! - tudta már, hogy miért. A másik: még
nem.
|