CRAS.

A kis Cras a konyhában lakott, én az egyetlen szobában. Valahányszor hazajöttem - leginkább késő estén - a kis Cras mindig egyedül volt ébren a konyhában. Pedig rajta kivül még hárman laktak ott: egy kereskedelmi iskolai tanuló, aztán a Deviaczky-család, mely két tagból állott: egy igen öreg asszonyból és egy igen fiatal leányból. Ezek adták ki bérbe a konyha egyik felét a két diáknak és az egyetlen szobát nekem. Jó nép volt és igen szegény. A kis Iza még csak kilencz éves, de már valóságos gazdasszony, pompásan tudta azt a mesterséget, hogy éhen is jóllakottnak lássék. A kis Cras segített neki ebben: gyakran együtt nem vacsoráltak, hanem megetették valami kicsivel, jóval az öreg asszonyt. A kereskedelmi ifjut nem igen vették be a maguk társaságába: az mindig aludt. Nem kellett annak se étel, se ital, különösen nem kellett könyv, csak az alvás. Mindig horkolt, a mint hazatérve átsurrantam a konyhán, de ébren volt, a könyv mellett, az irás mellett, a rajztábla fölött virrasztott - Cras.

- Mikor fogja maga, amice, kialudni magát? - kérdém tőle tréfásan latinul.

Azt felelte:

- Cras ! (holnap).

Néha télen, a nagy rongyossága, a ruháinak a roppant elégtelensége tünt föl nekem. Megszólítottam:

- Szerezni kellene már egy kabátot, amice!

- Cras! - mondá az ötödik gimnázista, a kit különben Szijgyártó Palinak hivtak, csak én neveztem el ezen a rövid latin néven, a mi a szavajárása volt, amit olyan csudálatos hangsulyozással mondott ki, hogy gyakorta évődtem magamban: «Vajh’ hogy érti ezt a holnapot?!» Az bizonyos, hogy a holnap neki egészen más volt, mint a legtöbb embernek. Egy fényes, szép, kivánatos valami, a miért érdemes munkában, törődésben, nélkülözésben, nyomoruságban eltölteni a mát.

Nem egyszer hallottam, a mikor a kis Izán kitört a gyerek-természet és iszonyatosan sirt valami játékért. Cras megsimogatta és igy szólt hozzá:

- Ne sirj, te kislány, majd meglássad, milyen beszélő babát veszek én neked - holnap!

Mindig csak ez a holnap! Ha valaki ma kegyetlenül megveri, talán el se sirja magát, mert arra gondol nyomban: «Eh, holnap már úgy se fog fájni!»

Nem talán, de tényleg így is volt, a sors kegyetlenül elverte a kis diákot és ő - kissé könyes szemmel néha - de mosolyogva függeszté szemeit a jövendőre, az majd meghozza szorgalmának gyümölcseit, a kárpótlást a szenvedéseiért. És csudálatos kitartással várta és készítette elő ezt a jövendőt. Akárhogyan szükölködött is a jelenben: jókedvét alig vesztette el. A maga bajánál inkább elbúsította a Deviaczky-család sorsa: azok egyre gyarapodtak a szegénységben, az öreg asszony rheumát kapott a kezébe, nem igen lehetett horgolnia, pedig az volt a fő keresetforrásuk. A kis lány pótolta, a mennyire tudta, de leginkább mégis csak abból éltek, a mit tőlem, meg a két diáktól kerestek. Gyenge jövedelem volt biz az, az öreg asszony nem is tudott vele kijönni, kapta magát, beadta a gazdasszonykodás kulcsát - meghalt.

A kis Iza nem volt több tizenegy évesnél, a mikor igy egészen egyedül maradt a világon. Vézna, tehetetlen, érzékeny kis lány volt: talán még cselédnek se kellett volna. A temetés után nem tudta merre induljon neki a világnak, egész vagyona az a csekélyke butor itt a lakásban. Én azt ajánlottam neki, hogy adasson el a házmesterrel mindent és az árán menjen el valami vidéki rokonához.

- Nincs! - mondá csendesen a leány.

A kis Cras a könyvből - tanult akkor is - felütötte a fejét:

- Épp úgy, mint nekem.

Mindakettőjüknek kihalt az egész atyafiságuk. Még csak valamire való ismeretségük se volt. Egymást ismerték a legjobban. Úgy érezték, mintha az egymás testvérei lettek volna. Cras csak néha pörölt a leánykával, de most olyan különösen gyöngéd volt hozzá:

Az ajtón keresztül - éjszaka - hallottam, a mint szólt hozzá:

- Te Iza, tudod-e mit? mi megmaradjunk itten. A szobát kiadjuk ezentul is, abból megkapjuk a házbért. Te szépen elgazdasszonykodol, én meg tantok kis diákokat és azért is kapom a sok pénzt. Gyöngyen megélünk.

A leány visszafojtott lélekzettel hallgatta. Nem sirt többé, csak készült valami nagy zokogásra. Hanem Cras elébe vágott:

- Tudsz-e te krumpli-levest főzni?

Iza csaknem elnevette magát. Már hogyne tudna krumpli-levest főzni!

Főzött is eleget. Legfőképpen azon éltek. A mikor megunták, újra kezdték. És ha a leány savanyú képet vágott a párolgó fazékra, a diák vidáman oda szólt:

- Bizony ez nem valami kitünő lakoma, hanem majd - holnap!

Elkerültem a lakásból, otthagytam a családfő nélkül való kis családot. És elvesztettem szemem elől az egyedül álló kis leánykát és a «Holnap»-ot. Nem láttam őket éveken át és - az igazat megvallva - nem is sokszor gondoltam rájuk. Ha néha mégis eszembe jutottak, felkiáltottam magamban:

- Ah, mit is akar az a gyerek! hisz egy férfi egymagában is olyan nehezen tud megküzdeni az élettel, ő maga meg gyermek létére másokért is harczol!

Elvérzettek, elzüllöttek a viadalban bizonyosan! Ezt gondoltam róluk egész tegnapig, a mikor a kis Cras beállított hozzám.

Nem volt többé kicsiny, nem emlegette többé a holnapot - elérte már.

Példátlan karrierjét példátlan szerénységgel mondotta el:

- ...Aztán Párisban kerültem technikára. Elég türhető életem volt, rajzoltam ácsoknak. Küldhettem haza egy-egy kis pénzt Izának. (Emlékszik-e még rája? Nagy lett azóta, felügyelőnő a szeretetházban.) A mikor mérnökké lettem, úgy folyt a dolgom, a hogy akartam, elképzeltem. Nem, még annál is jobban. Egy nagy villamos társaság állított az élére. Szép kis fizetésem van, annyi mint egy belügyminiszternek...

Meg nem állhattam, hogy közbe ne vágjak:

- Hát ez az a «holnap», a mit egyre emlegetett?

- Ez, és még valami. A miért idejöttem önhöz, tulajdonképpen az egyetlen pesti ismerősömhöz. Nem jönne el velem leánynézőbe?

- Nagy örömmel. Mindjárt, és hová?

- Mindjárt és ki a szeretetházba. Budára csak.

- Talán a kis Deviaczky Izához?

- Hát kihez máshoz?

Elmentünk, megkértük. A leány sirt és olyan zavarban volt, hogy azt hitte valami rokona vagyok és oda dölt a vállamra zokogni.

- Hohó! kisasszony, el tetszett téveszteni? - Odatoltam eléje Szijgyártó Palit és gyönyörködtem az ölelkezésükben, az összefolyt könnyeikben.

Ez az egy pár köny maradt meg a mult keserüségéből. Hamar elmult, rögtön felszáradt. Mosolyogtak egymásra. A férfi kérdé:

- Édes kis Izám, tud-e még olyan pompás krumpli-levest főzni, mint - régen?