|
Tegnap, az eskütéri állomáson a propellerre várakozva,
szokás szerint nézegettük egymást, a kik egy pár percz mulva együtt fogunk
hajókázni a hidfőig.
A várakozók zöme most is, mint reggelenként rendszerint,
miniszteri hivatalnok, közöttük az én három fogalmazóm, mintha a Journal
Amusant fiatal uraiból nyirbálták volna ki az elegáns alakjaikat. Egyforma
kalap, egyvágású szakáll, egyformán kivágott czipő és fekete
selyem-harisnya. Ők a «The three Aladár’s»
De mit törődöm velök, a ki racscsol, még mindig lehet
erős oszlopa a hazának. A fődolog, hogy egy leány is jön velünk.
Egyedül álló, fiatal, alacsony, fejlődött, de vérszegény leány, a mai
divat szerint, tehát elragadóan öltözve, az ünnepélyes s mégis könny és olcsó
csipkediszü ruhában. Olyanok benne ezek a fővárosi leányok valamennyien,
mint egy-egy herczegkisasszony, az én várakozó lányom, mint egy királyleány.
Rátartó is, az Amusant eleven alakjai hiába környékezik és bár
szemmelláthatólag fekete selyem-harisnya van rajtuk, nem méltatja őket egy
tekintetre sem. Ellenkezőleg, leszalad a hajóhidhoz, s a mig megjön a
propeller, elővesz egy levelet és elolvassa egyszer-kétszer. De olyan
komolyan, olyan mélyen foglalkozik azzal, a mit olvasott, hogy vértelen arcza
még fehérebb lesz, majdnem olyan, mint egy márvány mellszoboré. Oh, be különös
fej is. Fekete haja szinte természetellenes, a mint kibugygyan keskeny
homlokára és nagy, hosszúkás, sűrüpillás szemei mintha festve volnának a
legsötétebb feketével a legvakítóbb fehérre.
És ez arcz nem változik akkor sem, a mikor mindnyájan
elhelyezkedünk a hajóban. Mi férfiak künn az erkélyen, a leány a kajutben. Nem
törődik velünk mitsem, észre sem veszi, hogy nézzük, újra olvassa levelét,
halvány ajkait kinyitja öntudatlanul, hogy lélegzeni tudjon. Aztán egy automata
szabályos, szögletes mozdulatával négyrét szakítja a levelet és darabonként
kidobja az ablakon a Dunába. Mindenik darabka után olyan mozdulatot tesz, -
megint csak gépiesen, - mintha utána akarna kapni és a levél negyedik részét
abban a pillanatban, hogy ellökte, visszakapja ujra és beszorítja keztyüs
tenyerébe. Aztán fölugrik és legelsőbb hagyja el a budai oldalon kikötött
propellert.
Keresem a feljárón, eltünt. Leszaladok a partra, hátha a
járatlan, hid alatti úton kerül föl a vizivárosnak. Csakugyan ott lépked
lassan, szinte támolyogva a part szélén, egészen közel a Dunához. Olykor
meg-megáll és benéz a folyam tükrébe. Magát nézi? A capote-ját igazgatja? Most
hirtelen hátranéz, meglát és csaknem szaladva megy előre és mind jobban a
viz szélén.
Fáradt lehetett, hamar elértem. Odaléptem hozzá és
megszólítottam:
- Nagysád, látom most szédül, bocsánatot kérek, de
ilyenkor nem szabad erre járni, a Duna úgy is szijja magába az embereket!
- Szíjja magába az embereket - viszhangozá halkan és
ugyanazzal a hideg tekintettel nézett reám. Majd megelevenedett egy kissé,
gőgösen összehúzta a szemhéjait és kérdé:
- Mit akar?
- Azt akarom... hogy magának valami baja van, menjen
haza, menjen akárhová; a mig el nem megy innét, itt maradok mellette. Látom az
arczán, azt akarja mondani, hogy: «Uram, ez
tolakodás!» Hát igen, kisasszony, ez az. - Továbbá azt is gondolja: «névtelen lányt megtámadni így, gazság.» Igaz, és én egy szomorú gazember vagyok, a kinek különös
gyönyörüsége telik abban, ha láthatja mint forr, fő, buzog a szerencsétlenség,
és mint oszlik el, mielőtt beállana valamely bolond katasztrófa...
Mentünk előre a parton, csakhogy a viz szélén én
lépkedtem. A leány hallgatott is reám, nem is. Egy-egy szó érdeklődést
keltett benne és olyankor fölnézett, gondolkozott, mintha azt firtatta volna:
igazam van-e vagy nem? Nem értett meg jól; mindaz, a mi az utolsó órákban
történhetett vele, bizonyára megzavarta erősen. És végül egy idegen férfi
gyors és erőszakos támadása, a mint betolakodik lelkének legbensőbb titkába
és számon kéri tőle bajait, a miket egy pár perczczel előbb talán a
vén Duna titoktartó keblén akart örökre elfojtani!
A márvány fölelevenedet, meleg világosság öntötte el a
fehér arczot, belülről áradó fény. Tétovázva, szégyenkezve, de reám
nézett:
- Jól van, haza megyek! - mondá egyszerüen, nyugodtan.
- De azt gondolja magában, hogy visszajövök?!
Nem felelt, bizonyosan igy gondolkozott. Faggattam
tovább:
- Igérje meg, hogy nem teszi. Hogy micsoda jogon kérem
én? Azon a jogon, a min maga is, más is, minden halandó ember köteles biztatni
embertársát, ha látja, a mint a tehertől kifáradva, le akarja azt dobni
magáról. Majd megszokja, majd könnyebb lesz, majd más lesz! Érdemes is, egy kis
- szerelemért?
Erre a szóra elvörösödött. Szép arcza egyszerre olyan
lett, mint Meduzáé, frou-froujának tincseiből egy pillanatra - nem
lehetetlen - kigyók váltak.
Kihivóan és gyülölködéssel nézett reám, a férfira, a
ki elbizakodott és vakmerő vagyok azt hinni, hogy mi közülünk
valakiért...!
De csak egy szempillantásig tartott kedélyének ez a
villámlása, a másik pillanatban egészen ellágyult, büszkesége, idegenkedése,
energiája elmult, szemei megteltek könynyel, gyenge, elhagyatott leány lett, a
ki megnyitotta, szivét egy neki nem éppen antipatikus, de idegen fiatal ember
előtt és elhaló, siró hangon rebegte:
- Nem, nem az... hanem a kenyér... a kenyér!
|