|
Elhagytuk a partot, mentünk fölfelé, a Viziváros különös
utczáin, melynek egyrésze egészen elhagyatott és olyan fantasztikus:
járókelői fekete ruhás öreg asszonyok - öreg és gyászol valamennyi -
frizurájuk a század közepéről való, parazoljuk még régibb, - az igazi
parazol. Ki-kifeszíti egyikéjük és megállnak alatta beszélgetni ketten.
Gyanakodva néztek reánk, a mint elmentünk mellettük. A
leányt erre ismerték már, csak én nem tudtam, hogy kicsoda, bár mondott valami
nevet, a mikor bemutattam magam neki. Lassanként többet is, hogy az apja
nyugalmazott számtiszt, nyolczan élnek a nyugdijából. Ő maga a pesti
angol-kisasszonyokhoz járt, az apja tanitónőnek szánta, folyamodott is a
városhoz, a hol most vagy harmincz állás van üresedésben...
- Biztatták? - kérdeztem tőle.
- Igen! - felelt rekedt hangon.
- Kik protegálják?
Intett a fejével: senki.
Tehát egy leány, a kinek nincsen protektora és állást
akar, helyet, helyet! Ez a gyenge, vértelen és előkelő teremtés
beállott a főváros ama húszezer főből álló tömegébe, mely
lót-fut, izzad, ordít, verekszik egy darab biztos kenyérért, egy talpalatnyi
helyért.
Micsoda bátorság, milyen eszeveszettség! És még a
fővárosnál kellene neki hivatal, a legszolidabb, legurasabb helyen, talán
ezer forint fizetéssel is...
Egy városi képviselő nevét említettem neki, volt-e
már annál?
Szinte megrezzent a nagyhatalmu, titokzatos ur nevének
említésére. Tulajdonképpen csak egyszerü polgár, de mindent «ki tud vinni», képviselőt
tesz, tisztviselőt választ, kávéházi engedélyeket ád és von el. A neve nem
is név többé, hanem egy misztikus erő jelzője. A fővárosi
Akarat. Miért az, nem lehet biztosan tudni. Nem is nagyon gazdag, nem is nagyon
eszes, miért engedelmeskednek hát neki az emberek, a testületek és miért mennek
utána? Titok!
- Volt nála? - ismételtem a kérdést.
- Igen! - felelte és akadozva, elpirulva folytatá: -
Először azt hitte, hogy pénztárosné akarok lenni a fia kávéházában, aztán,
hogy a neje szállójában szeretnék... Megmondtam neki, hogy tanitónő akarok
lenni a kilenczben; megnézett, kivett a zsebéből valami listát,
végigfutotta és röviden mondá: Eligértem mind a jövő évieket is. Eligérte
mind.
- Tehát nem is ment tovább?
- De muszájt. Egy jó emberünk harmincz nevet irt föl,
hogy mutassam be magamat ezeknek személyesen, mert az a fő. Apám is azt
mondta, hogy ez a fő, ezzel eresztett el és hogy hozzak neki egy-két
szivart... Ott ül szegény egész nap az ablakban, mit csináljon, ha nem is
szivarozik!
-
És a többi? Mit mondott a többi apróbb hatalom?
A
leány nem felelt, én mondtam neki, mi történt vele. Elismerem, kegyetlenség
volt visszaidézni emlékezetébe mindezt:
-
Tudom a többit: megcsipték az állát, megdicsérték, hogy milyen szép leány,
egyik-másik azt mondta: csak akarnia kell kisasszony, és minden meg lesz. Mások
elküldték ama titokzatos urhoz, hozzon onnan egy pár sort. Némelyek meg idegen
öreg urakhoz utasították, a kiknek nagy a befolyása. Voltak, a kik nyiltan
megmondták: hová gondol kisasszony, ez a legnehezebb dolog a világon,
tanítónőnek itt, talán ezer forint fizetéssel is -
Bólintott a fejével, úgy van, úgy! Érdekkel
hallgatott, szinte biztatván, hogy folytassam. Folytattam:
- Akadtak olyanok, a kik kérték: jöjjön el még
egyszer, majd meglátjuk. Befolyásos, benső, komoly, sőt rideg
családos emberek. De hol a lakásból a család? Néma csend van a szobában, sehol
senki, egy szolga vagy szobaleány sem... Menekülnie kellett, utána kiabáltak-e:
igy kisasszony állást nem kap soha?
- Ha ott nem, hát máshol hallotta ezt a mondást
százszor is, bizonynyal gondolkodóvá is tette, éjszakákon át álmatlanul,
lázasan vitázott magával: hogy is van hát ezen a világon?
Szegény lány egészen megdöbbent, látván, hogy ezeket a
közönséges dolgokat én ilyen jól tudom. Nézett, csak nézett rám, nyitott
ajakkal, kipirult arczczal, könyes szemekkel. Nagy érdeklődése szinte
megijesztett, hiszen mindjárt elsirja magát itt az utczán.
Nem, hirtelen összeszedte magát, véletlenül a kezére
tekintett, a melyben még mindig szorongatta a levél megmaradt darabját. Ujra az
a márványfejü lány lett, mint a milyen benn a hajóban volt. Szinte meglepett, a
mint szólni kezdett:
- És mindez még nem minden... az utolsó?
|