|
Hazaértünk, kierőszakoltam, hogy behivjon. Bemutatott
a családjának. Az apja egy száraz, hosszú ember, mosolygott, motyogott és egyre
a szivarzsebem felé nézett. Rá volt irva az arczára: «ugyan kinálj meg, idegen fiatal ember, nem szivaroztam
még ma és rettenetesen unalmas itt ülni az ablaknál napokon, hónapokon, éveken
át!» Az anyja, egy öreg - talán a férjénél is idősebb -
asszonyság, a konyhában kotyvasztott valamit, egy tizenegy éves leány és egy
kamasz fiu roppant érdeklődése mellett. A titkos nyomoruság - a mely
tiszta - suttogott hozzám a lakás minden zugából: «itt ma nem reggeliztek még, itt ma nem vacsorálnak, itt
nincs min leülni, hol egyet nyugodtan aludni!?»
Az ismerkedés után a nyugalmazott számtiszt, minden
restelkedés nélkül rátámadt leányára:
- No, szerencsével jártál? Biztos már!?
-
Nem! - felelte szárazon a leány.
Erre
a szóra édes anyja is, testvére is kifutottak a konyhából és körülvették.
Valamennyiöknek az arcza egyszerre elsötétült, a számtiszt sápítozott:
-
Bizonynyára, nem beszéltél a nyelvükön. Gőgösködtél, fontoskodtál, mintha
te volnál Valéria...
-
Igy nem lesz belőlünk semmi! - szólt az anyja és hozzám fordult, hogy
pártoljam őket, a szerencsétleneket én is. Protegáljam a lányukat?
A
számtiszt nagy nehezen föltápászkodott a széken és szólt:
-
Igy végünk van!
A
leány rám nézett, aztán maga elé tekintett és egyszerre elkaczagta magát.
Erőltetve, hamisan, fáradtan, nevetve szólott:
-
Megtréfáltalak benneteket, - hiszen meg van!
-
Meg van! - ismétlé mégegyszer
szárazon, ridegen.
|