KATÓ.

Kató holnap, vagy holnapután férjhez megy; isten vele Katóka!

Rám nézve súlyos ez az eset; nem azért, mert annak idejében hozzám igérkezett a lány, hanem azért, mert egy igazi jó testvért veszitek el benne. Ha olyan jó volt hozzám, mint a milyen jó volt, hogy tud férjhez menni és intimus lenni mással! Miért tagadjam, úgy vagyok vele, ha nem szent, ha nem martyr az asszony, mindjárt hitszegőnek tartom. Elszoktat bennünket az anyánk, a ki csupa önzetlenség, csupa mártyromság érettünk és miattunk.

Nos, hát Katóka is siet elejbe hivatásának, holnap vagy holnapután férjhez megy. De nem erről akarok beszélni, ez kevésbbé érdekel, ezen a ponton ő elmult nekem és most, a mikor érzékenyen búcsuzom tőle: a legfőbb gondom az, hogy konzerváljam lelkemben régi alakját, mely olyan könnyü, olyan bájos illatos és szines volt, mint egy tavaszi napsütötte leander-ág.

Szürke ruhában is rózsaszinü volt ez a kis lány. És amikor evett... nagyon különös, szinte bosszantó volt rám nézve, amikor enni láttam. Hogyan kisasszony, ön is!? De ez ismeretségünk kezdetén vala. Tudniillik bár rokonok vagyunk, csak nagy későre láttuk egymást, amikor ő már tizenhét éves lett, én meg valósággal megöregedtem: elértem a huszonöt évet. Sajnáltuk, hogy így elmaradtunk egymástól. De hamarosan megvigasztalódtunk és hamarosan eligérkeztünk egymásnak. Aztán váltottunk egy pár csókot, aztán elváltunk. Szivreható leveleket irtunk egymásnak, hogy hátha ez mégsem az igazi szerelem, legyünk mi csak barátok. Hiszen mindezeket talán tudni is tetszik, de arról a viszonyról, ami ezután fejlődött ki köztünk, emberi lénynek fogalma sem lehet.

Barátom, testvérem, szerelmem volt, helyesebben egy olyan valaki, aki mind e háromból volt összeszőve. Megfogta a kezemet, a kabátomra varrta a leesett gombot, és megengedte, hogy megcsókoljam a nyakát, füle alatt, de csak ha senkisem volt a szobában. Ez néha megesett, hanem, hogy éppen senki se lett volna otthon, az nem esett meg, csak egyetlen egyszer.

Beléptem, ott gubbaszkodott a zongora előtt, a medvebőrön.

- Nincs senki itthon! - kiáltá előre.

- Nos? kérdém és ebben a pillanatban úgy érzém magam, mintha még sem barátság, hanem igazán tiszta szin szerelem lett volna az a régi érzés. Ezt mindjárt meg is akartam mondani, de felugrott és kiáltá:

- Takarodjék!

- Miért?

- Mert a férfiak gazok.

- És az asszonyok?

Elhallgatott.

- Magát valaki bántotta!

- Ki merne?

- Valami rettentő szomorusága van.

Keblére szorította mindkét kezét, igy akarta visszatartani a sirást, mely már kezdettől fogva csiklandozta torkát. Addig-addig csiklandozta, mig egyszerre kitört.

Nem kergetett el többé, és bár arczczal elfordult tőlem, sirása közben szólott:

- Csudálatos ember maga.

- Miért?

- Előre tudta, hogy szomoru vagyok.

- Persze ezt én mindég tudom, az okot is rendesen. Mi baj Katóka?

- Hogy mért születtem én lánynak, mért nem lettem én férfi!

- Haj hó, ez igazán nagy ok! És sokszor gondol erre?

- Most mindég.

- És miért?

- Megölnék egy embert.

- Szerelmes valakibe.

Megfordult megvetéssel, majd mosolyogva nézett rám:

- Maga egy gyerek! - mondá némi szánalommal. Aztán kezet nyújtott és beszaladt a másik szobába, magára zárta az ajtót és azon át kiáltá:

- Jó éjszakát, Isten vele!

Elhatároztam, hogy végére járok, mért vagyok én gyerek? De a következő napon már rossz sejtelmeim támadtak. Hátha ez a lány nem volna többé gyerek, hátha ez a lány látna? Csudálatos, mi férfiak azt hiszszük, hogy az asszonyok szeme csak arra való, hogy szép legyen és azonfelül semmi másra. És szinte megdöbbenünk, amikor a kábító nézésü kék szemek hirtelen olyan kétségbeesett, prózai kifejezést váltanak. Hát nem csak azért vannak, hogy édesen mosolyogjanak ránk, keservesen sirjanak miattunk?