|
Amikor a nagy Ágnes esküdött Dóra Arisztiddel, már nem
laktam ott, hanem az esküvőre s az esküvő után a lakomára elmentem.
Az ebédnél az asztalfőnél ült Fialáné. Az arczáról
lemosolygott a boldogság és büszkeség, mert lánya férjhez megy, de egyszersmind
e boldog mosolygásban - mint viz tiszta tükrében a rideg, szürke, rút téli
felhő - ott tükröződött a halál előlre vetődő árnyéka.
De sem ő, sem senki nem látta azt, amit boldog emberek nem is szoktak
látni soha, mert a veszedelem szine ismeretlen szemeiknek és a halál rettenetes
árnyékát illuziók verőfénye födi tekintetök elől.
Fiala ujra bort hozatott. Nagyon dicsérte az étkeket. A
gyermekek lázasan ettek és a nagy Ágnes Dóra Arisztiddal együtt olyan boldog
volt, mint Fiala és Fialáné a nászuk napján.
...Este lett, amint elkerültem tőlük. Ágnes és férje
egy-két perczczel ment el előttem, a gyerekek hangos sírása, éneklése,
nevetése közepette. Zaj volt minden bizonynyal. És ez a zaj eszembe juttatta,
amint a méhek rajt eresztenek ki magukból.
Egy félholt asszony volt előttem: haldoklásában is
boldog, mert hitte, hogy még második unokáját is meg fogja látni.
Egy életkedvvel teli asszony ment ki előttem
folytatni azt, mit boldog emberek elkezdtek.
Élni, csak élni és gyermekeket nevelni.
|