|
Egyszer volt egy
nagy, nagy város; abban egy nagy, nagy szinház; ott játszott egy szerfölött
kicsiny szinész-asszonyság.
De olyan kicsiny, mint egy alacsony növésű, tizenegy
éves növendékleány, kicsiny a fehér arczocskája és csepp azon minden: az orra,
a szája, a fogai, a gödrös álla. Csak a szemei nagyok; a fekete szemei és a
szemeibe csüngő, vékonyka vállaira nehezedő haja, a borzas, bodros,
illatos, bolondos, szőke nagy haja. Fekete szem és fényes szőke haj,
- ha nem lett volna olyan kicsiny, még akkor is nagyon kedves lett volna. Igy
is egyre nyulkált, egyre esengett utána a sok brilliánsgyürűs férfikéz,
hanem a kis szinész-asszonyság olyan volt, mint a harmat, ha hozzáértek: vége
volt nem volt, elillant. Bizony azt
tette, de könnyü volt neki; kicsiny is, gyors is, olyan, mint a milling. Most hajlongott,
most mosolygott, a fekete szemei szikráztak, a fehér fogai csillogtak,
csalogatóan, részegítően, de hopp, izgett-forgott egyet és a poff ott volt
a tisztelt férfiu arczán. Adta a harmat, aztán volt, nincs - elillant.
Haragudni pedig reá nem lehetett, hisz nem vala
nagyobb, mint a közönséges, kisebb fajtáju erdei tündérek, - kegyeteknek tudom,
volt ezekhez szerencséjük már, azért voltam őket említeni bátor. - Dehogy
is nehezteltek rája! A mikor látták édes figuráját, tekintetükkel simogatták a
szinházjárók, igy szóltak magukban, igy szóltak egymáshoz:
- Adta kis perszonája, az ember hazavihetné a téli
kabátja zsebében.
És sokan, talán valamennyien szivesen hazavitték volna
a télikabátjuk zsebében. És sokan, urak, urfiak, válogatott czigánylegények
tettek is neki erről némi szót. Főkép a nagy, gazdag emberek, a
kiknek az a csúf szokásuk van, hogy megkivánják a hiresebb ékszereket és addig
nincsen nyugodalmuk, mig azt bele nem gyűrik a télikabátjukba, hogy
hazavigyék a feleségüknek. (Persze, hogy hazavigyék a feleségüknek.)
Olyan könnyü, olyan szép lett volna, de ha nem
lehetett. Hiába állott elébe a nagykereskedők és bankárok kórusa:
- Gyer velünk asszonyka, olyan palotát építtetünk a
számodra, olyan temérdek nagyot, hogy ha benne léssz, a magad cseppségét nem
találod meg benne.
Ezeket kinevette. De jött a gazdag gróf. A szegény
gróf Bibernyalakky az, kinek a gyomra fájt, megevett volna mindent, de nem
tudott enni már semmit. Igen halvány volt és igen kövér, a mi részint igen okos
és előkelő, részint igen szomoru és nevettető külsőt «kölcsönzött» neki. Ez a
Bibernyalakky gróf mélyen meghajlott előtte és módosan szólt:
- Mikor találhatom nagyságodat otthon, becses családja
körében.
A szinész-asszonyság pukkedlit csinált és felelt, nem
kevésbbé módosan:
- Az összes polgári látogatási időkben otthon
vagyok méltóságod és a grófné számára. Szerfelett fogok örülni, ha a grófnéval
együtt kegyedhez is lesz szerencsém...
Szegény Bibernyalakky gróf szólni akart valamit, de a
helyett nyelt egy nagyot és most ő illant el, mint a harmat.
Sebaj, támadt helyette öt ilyen beteg szomoru férfiu.
Halványak és kövérek, házasok és gazdagok mind. Ez a kis szinész-asszonyság
kinevette őket, fügét, szamárfület és más egyéb jelvényeket mutogatott
nekik. És azok szidták, tapsolták, intrikáltak ellene és elárasztották virággal
és panaszkodtak a többi szinész-lányoknak:
-
Haj ho, bizony!... Vajh, mi okon?
Vala
egy ménkü nagy férje. Egy hosszu gordonkás, egy egyszerü muzsikus az
orchestrumban. Hosszu és nagy rajta minden: a lábai, a karjai, az orra és a
szája. Egyedül a szürke szemei kicsinyek, a fekete kóczhaja rövid.
Egy
muzsikus, egy rövidhaju muzsikus volt a férje.
*
Egy
ménkü nagy férje és két kis babája volt a szinész-asszonyságnak. Ezek számára
vala jó és édes, szép és szerelmes, a nagy közönségnek pedig: kicsiny és
csillogó, szeszélyes, kedves, pajzán és kegyetlen.
Fogta
magát és hosszu urának a vörös képét simogatta. Fogta magát, a szinpadról
beszaladt az öltözőbe és kigombolta a testszin trikót és megszoptatta a
babát. A nagyobbik nem szopott már, az játszott, az aranyos czipője ezüst
csattjával. Nem tudott beszélni még, de csaknem olyan nagyra nőtt már,
mint a mamája. Annál kisebb volt a kisebbik, nem nagyobb, mint egy kétforintos
baba. A szinész-asszonyság dalolt neki operett-áriákat, nem erényes részleteket
a szerepéből. A kis jószág nagyon szeretett igy gőgicsélni az édes
mama mellén, mosolygott, sőt egyszer-egyszer hangosan nevetett is. És a
mikor ott künn tombolt a közönség, kezdődött az uj felvonás, nem sirt,
hogy a lakmározásnak egyszerre vége szakadt; nyilván tudta, hogy ennek igy kell
lennie és a nagy, fekete szemeivel bámulva nézett a távozó mama után...
*
Mindez
igy volt és nem máskép. Hit nélkül kár
is volna olvasni tovább. Pedig igen tanulságos és csodálatos dolog, a mi
történt itten.
A hosszu gordonkás unni kezdte ezt az állapotot.
Muzsikális ember volt nagyon és a babák mégis sirtak néha. Aztán mindig csak
szoptatni, szoptatni. Vendéglőben, baráti körben vacsorálni - soha! Csak
otthon, mindig otthon, olyan szeliden, olyan boldogan.
A hosszu ember a nagy szájával ásított.
- Mit ásít, kedves barátom! - kérdé egy
szinész-asszonyság, a ki éppen ott volt.
Egy sovány, piros és szép szinész-asszonyság. Egy
kitünő szinész-asszonyság, a kinek, ha husz ujja lett volna, mind a huszra
esnék egy imádója.
A hosszu ember tudta ezt és szeretett volna lenni a
huszonegyedik. És ugy történt, hogy lett a huszonegyedik.
*
Nem telt el huszonegy nap sem és a kis asszonyság
tetten érte őket. Próbán, a ponyvával leterített páholyban, világos
délután csókolóztak is.
És ekkor látták először sirni. Iszonyuan kedves
volt. És ekkor látták szitkozódni. Nevettek rajta, majd meghaltak
kaczagásukban. A sovány szinész-asszonyság is nevetett, az ügyelő is, a
szufitták is, a lámpák is, a szinpadhoz támasztott instrumentumok is röhögtek
utána, a mint hazafutott a babáihoz.
Itten keserves zokogással borult rájok. Kikergette a
dadát, kiüzte a megszeppent hosszu embert és a két karjára fogta a két
gyereket. Az egyikre azt, a melyik olyan nagy volt, mint ő, a másikra azt,
a melyik nem volt nagyobb egy két forintos babánál. Bepólyázta, kicsinosította
szépen mind a kettőt, aztán megindult velük az éjszakában. Csúf téli,
szinház utáni idő volt, nem járkált az utczákon senki. A gázlángok hiába
égtek és csendesen, kényelmesen nézegették magukat a fekete Dunában. A hosszu
képük ott nyult el a vizben sorra-rendre, komolyan, nehézkesen, mozdulatlan.
De egyszerre csak megmozdult, megrezdült, vonaglott
végtől-végig...
*
A mesének ez a vége a jószivü olvasók számára való. De
mivel még a rendes olvasók között is akadhatnak nem egészen jószivű
emberek, azok számára ennek a mesének egy másik befejezését tudom. Azt, hogy a
hű kis asszonyság nem ment a Dunának. Megleste őket, meglepte
őket, dobbantott egyet a kicsiny lábával. De nem szólt, de hallgatott és
cselekedett.
Csak azt tette, hogy a szép és sovány
szinész-asszonyságtól elszedte mind a husz imádóját. A huszonegyediket - hiába
kivánkozott, kért, könyörgött az - hagyta nála.
És nevetett és csillogott, de nem illant el többé,
mint a harmat.
Haj hó, haj hó, bizony! Ez igy esett és a hosszu
gordonkásnak nagyon bús vége lett.
.oOo.
|